A szeretet a legtöbb szenvedés forrása...
Nem azért létezünk, hogy a szenvedésmentes valóságunkat létrehozzuk.
A szenvedést nem kiiktatni, hanem elviselni, megélni, feloldani, magunk és mások javára fordítani kell megtanulnunk...
A szenvedés nem oldható fel semmi másban, csak a szeretésben.
Amikor lelked magját a pohos mindenség elejtette,
úgy hullott belém
halk észrevétlen,
hogy csak a nyújtózó csírára eszméltem .. .
Titokból -
titok. Lappangott s kifeszült,
mint a színek a záporitatta nyári égen,
kéken és fehéren, majd árnyalataira bomolva,
szivárványsorsra
érdemesen fénylett a felismerés:
szerelem érett érintésre készen.
Foszlányaira szakadt ezer gondolat zakatolt,
szaladt a síneken
fejemben,
a helyemben mit tenne, tehetne az, aki okos....?
poros
elfeledett szavakat átkötni piros szalaggal,
illatba, sejtelmes meleg
csendbe burkolni,
s úgy adni Valentin napkor...
vagy egy apró plüss macit
szívvel...?
Valami harmatkék ibolyaízzel a számban vártam,
hogy súgjon
a lég, a föld, vagy akár a kígyó sziszegve,
s írtam képzeletem
tábláira egyre, hogy "nem szabad!"
...hisz nem szabad...
de valaki mindíg
letörölte, valami mindíg letörölte...
És súgott a lég, súgott a föld,
talán a kígyó is sziszegett,
s remegett minden idegpálya ujjam hegyétől
egészen föl,
aztán vissza, úgy itta be a vágyott hitet,
s a kilincset a
kéz lopva lenyomta.
Most nyitva áll a hetedik ajtó.
A józan ész - "ki
itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel"
- érvel még egy utolsót, ...de
kimondja ajkam a szót :
SZERETLEK
vágy
Reggeli kávémmal iszlak magamba,
melegít a bársonybarna ölelés.
Titkon belebújsz minden gondolatba,
nappalomon vagy az aranysárga rés,
melyen át megérint szemed sugara,
s lelkem mélyére hatol a napsütés,
benne most fahéj a derű illata...
Majd könnyem lesz az acélszín fénytörés,
mert míg éjjel álmom őrzi az álmod
és a színek szemedben összecsapnak,
Te a tiszta égi hangokat várod,
és én hiába hazudnék magamnak,
magányba hull a szivárvány-szeretés,
magába húzza ködszürke feledés
.
Szőke volt a búzatábla,s barna volt talán -
dalolt nekem, énekelt, csibész mosolyán
megcsúszott egy napsugár - hová lett neve?...
csak rohantunk, és kezemet fogta a keze.
A zene, a vers, a festmény,
s amit még művészetnek nevezünk,
- mint megannyi apró szentély,
hol önnön lelkünk nagyságára emlékezhetünk.
Minden rím, mi Téged megérintett,
minden dallam, mely Hozzád szólt,
kép, látvány, ha gyönyörködtetett,
- meghallgatásra talált ima volt.
2004. ápr. 28.
,
Madeira csipke,röpke lepke,
torony - magas, túlvilág kertje,
áfonyaíz, barackfa ága,
páfrányfenyő, patakcsobogása;
álomszín élet, lila világ,
áttetsző szírmú sziklavirág;
feszülő húrok - idegek harca
szerelem zokogó panaszszava,
bimbózó rózsa - tiporva sárba,
nyugtalanságunk bizalmatlansága;
Felhőket kergetünk, hajtjuk a Napot,
kersünk békét, lelünk: Hullócsillagot.
Emlékhez láncol
egy tépett kép, mi vádol
s feloldozást vár.
Feloldozást vár
negyven ősz, tél, tavasz, nyár,
valaki hallgat.
Valaki hallgat,
távoli csendje sajgat,
- tárd ki a lelked!
Tárd ki a lelked,
még nem érted, csak sejted:
tágas végtelen.
Tágas végtelen -
rab emberi értelem
eressz utamra!
eressz utamra!
hadd találjak magamra!
- zendül az égbolt.
Zendül az égbolt:
csak villanásnyi fény volt
földi életem.
Súgtam, üzentem, mutatóujjamra
ráfagyott a hívó mozdulat,
míg gavallérosan szórtad az utca
kövére ki a közös mosolyokat.
Torkomba ócska purparlé ruhában
szorultak be a kiáltások
s megalázottan térdeltek eléd
önzetlenséged rabságából
amnesztiát könyörögni: Elég!
Grand Canyonodról visszaverődött minden szó,
már levegőt sem kaptam,
s még nem tudom, miért jó,
hogy az Isten markába zárta
anyátlan, szökevény sóhajomat.
"Nagy csuda távoli szép bizonyosság" szárnyaszegetten
vakrepülés, aki fent bár lehetett s lebegett,
még soha ott örök álom időkig nem heverészett,
nyitva szemét felocsúdván le a földre zuhant.
Csillag hullik az égről, kívánsz, titkodat őrzöd,
s megváltás lehet így fényteli pillanatunk.
Oly fáradt az este
és
a csend magányos,
még virraszt felette
a távol,
de álmos
közönnyé változik
a
vonzás, hatalma
többé nem bátorít...
a
sötétség karja
mélybe
húz...meghalok
jön majd az égi fény,
s
a fényben angyalok
Nézd! Ki az ott? Ki?...Én?
Mi lesz az álmokkal,
ha célba érnek?
Mi lesz, ha vágyaidra
ráígérnek ködselyem
takarta csodák?
Ha önmagadon át
új utakra lelsz?
Hisz kapuk nyílnak,
csukódnak egyre,
s vezetnek hegyre,
vagy völgybe le.
Kéjmágus éjszakák
meg nem tartanak,
csak salak,
kicsapódott kristály,
amit már
fel nem oldhatsz újra
semmilyen anyagban,
s véred hordalékaként
rakódik szívedre terhe,
a mélybe húz
mielőtt felemelne.....
Mégis! Mégis esküszöm
minden lélegzetvételedre!
Vélt-valós, emberi vétkek
sóhaja keres menedéket
májusi esőtől éledő
fű közt, s egyetemes térerő
öleli át kételyeinket.
Vannak még percek, mikor hiszed
küldetésedet...Jajdulsz aztán!
- férges, vagy mérges alma a fán,
s hogy messze nem eshet, tévedés!
A megélhető szépség kevés,
egyre kevesebb, álművészet
deformációk a fénylények
vérét szívják.......Ránksötétedik.
...
A
láng
a tűz,
a vihar
a hurrikán, hol
van mind?! fennakadtak talán
egy imán, megszelidült, ami vadnak ígér-
kezett, és száraz
kesernyés,
halott ízeket
kóstoltat
a szád
he -
lyett
fá-
radt
vagyok
s fáradtnak
tűnt a hangod, a
szerelmet Te is holnapra
halasztod,
vagy holnaputánra talán, ha lesz
még holnapután, ha lesz még
holnapután, ha
lesz még, ha
lesz még
hol-
nap
Zsigerek-
szükséglet
nőszirom-
mélabú
kimerült
gömbvillám
parázsból
hűlt hamu
boldogság-
vezeklés
pillanat-
kamatok
fényhazug
emlékben
süt a nap.
Indulok.
Fib
Fibek
fibre fib
fibekre fibek
esetleg hülyét kapsz tőlem.....
Hé!
tegnap
kerestem
valami furcsa
érzést, szót, mondatot. Verset?
egy...
kettő...
az három
de lehet, hogy öt
ez talán egy vers? Nekem nyolc!
Na...
holnap
majd írok
ha megtalálom
ne aggódj, én még..megvagyok.
Kő
kövön
testen test
törvény ne feledd
vigyázd a követ a kövön
testen a testet.
éjre éj
napra
nap
Na...
holnap
majd írok
ha megtalálom
ne aggódj, én még..megvagyok.
Istennek gyermeke vagyok...,vagy csak
bogara?
Ki tenyerére venne, ki meg eltaposna.
Míg
lapszélekre firkálok holt szavakat,
néhánysoros
szabadságom megmaradt,
de ceruzám hegye kitörött, hiába átkozom,
bár
beszélni tudok....nincs mit mondanom.
....
Olvastam egy verset és elgondolkodtam. Talán nem az a típusú költemény
mely általában az olvasóját valamiféle katartikus élménnyel ajándékozza
meg, bennem mégis lavinaszerűen indította el a gondolatokat, s most,
amikor megpróbálkozom ezek tolmácsolásával, csak a remény vezeti a
tollamat, hogy talán sikerül átadnom mindazt, ami belül már
megfogalmazódott, épp csak szavakká, jelekké kell alakítanom.
Ezzel kezdeném....Hogy jelekké alakítsam azt a jelentést, amit átadni
szeretnék, egyfajta anyagi hordozó szükséges. Ebben az esetben a hang,
illetve a leírt betűkből összeálló szavak, mondatok. Ám a jelentés maga
anyagtalan, és fölötte áll a jeleknek, hisz időben hamarabb létezett,
és erejét önmagában hordozza. "Jelentés alatt nem csak azt értjük, amit
verbális beszéd segítségével közölni tudunk, hanem azt is, ami az
érzést szólítja meg, mint például a zene..."* jelentést hordoz egy
festmény, egy szobor, a tánc /sorolhatnám/és maga a megismerő akarat
is, és mindezek nem fordíthatók le verbális nyelvre. Ide tartozik a
költészet is, mert bármennyire a nyelven, a verbalitáson alapszik, mint
művészet fölötte áll a nyelvnek, mert olyan értékeket közvetít, olyan
érzéseket kelt, mely szavakon túli, s ha ez eléri az olvasót,
átlátszóvá válik a forma és felvillan egy újabb jelentés, mely által
közelebb kerülhetünk az anyagtalan valóság megismeréséhez.
A vers, a költemény még valamiben eltér bármilyen más szövegtől.
Nemcsak tartalma van, érzelmeket hordoz és ezáltal bír jelentéssel,
hanem jellemző formája által is. "Mindenben aminek formája van, formáló
akarat lakozik."*
Ez az akarat, ennek az akaratnak az ereje, a tudatossága az, ami a költőt igazán költővé teszi....
* Georg Kühlewind
Eljött a
szieszta
ideje.
A határra
dermedt
harangszóban
vonakodik az
eltévelyedett
tennivágyás.
Szaggatottá
válik az
alliterációk
mögé bújt
lélegzet,
s a rézsün
a visszfény
halódik.
Csókba fullad
ma minden
nagy és
szent akarás...
Jöjj kedves!
Majd holnap
folytatjuk
a homlítást.
Ne mondd, hogy képtelenség,
hogy meddő álom, hogy gyerekség,
ne mondd, hogy már elveszett
a jövőbe vetett hited!
Parafenomén leszek...
mielőtt innen elmegyek,
meghajlítom az időt,
s kiűzöm magamból a kétkedőt,
pillantásommal emelem fel,
és többé nem is eresztem el,
aki szeretni jött, aki szeretni tud,
hiszen a patak a folyóba fut,
és a folyó a tengert eléri,
s hogy minek jött, a tenger sem kérdi,
csak szelíden magába fogadja,
édes vizét szomjasan issza.
Parafenomén leszek
mielőtt innen elmegyek
olvasni fogom a gondolatot,
ezer új nyelvet tanulok,
hogy megérthessem magam,
s legyen magamhoz szavam,
titkaim tárnáját megnyitom,
s átmegyek az egyetlen hídon
a legmélyebb szakadék felett,
nem nézek földet, csak eget
...nem nézek földet csak eget,
lehet, hogy épp odamegyek.
Karácsony
Fa
ajándékba
......................
Szépre dédelgetett
szavak surrannak ki
ajkadon
és röppennek
fel az égbe cikázva
boldogan nézel
utána és magad is
lebegsz
s beleremegsz
a vágyba,
szállni, repülni
utána.
Csak ülök, és
hallgatom az égről visszahulló hangokat.
Költő vagy. Igen.
Áldott és átkozott,
boldogtalanságra
kárhozott
önmagad által.
Kemény munkával
összegyűjtött
fájdalmakba fókuszálod magad,
ponttá zsugorodsz,
hogy belső nyomásod
atomjaidra bontva szórjon szét a világra,
teremtél csodára,
s csodára várva
néha elfelejted...Neked az alkotás a
felszentelt
szerelmed.
Nem voltam költő, vagyok, leszek soha.
Voltam csak egy kislány, ki szerelmét,
szívének szólamát dalba csomagolta.
Voltam csak nő, feleség és anya,
legtöbbször le sem tudtam írni,
mi lelkem öröme, és mi a fájdalma.
Voltam csak özvegy, összetörten, porba omoltan,
mit erről leírtam, vígaszra hívatott,
könnyezni helyettem, míg én csak dacoltam.
Voltam, s vagyok gyermeke anyámnak, apámnak,
Nővére öcsémnek, kis húga bátyámnak,
legkisebb szolgája csak az én hazámnak.
Vagyok csak egy ember, itt ezen a földön.
Sírok, nevetek, haragszom, szeretek,
néha a nyelvemet másokra kiöltöm.
Keresztjeim elviszem az utamon végig.
Álmodom s verselek, gyermeket nevelek,
titkaimat mind szeretném megsúgni nékik.
Kiültem hát ide most a webre,
játszom veletek, szavakkal üzenek,
- köszönöm, hogy benéztél egy percre.
Lassan lépek az úton.
Egy hópehely az orrom hegyére ül,
s már el is olvadt.
- Kis hópehely, talán te tudod,
mit ér az élet!
A tiéd oly rövid volt,
alig, hogy megszülettél,
már semmivé foszlott
csillogó fehérséged.
S nyomodban nam maradt más,
csak egy vízcsepp.
Miért zuhantál öngyilkosságba?
Hát nem jobb fázva élni le életed,
mint egy forró pillanatban
születve halni meg?
....Nem!
Még tankönyvek fölött,
másokat lesve
vajúdok megszülni magam,
de közben keresem,
amiért meghalhatok
egy forró pillanatban.
...Talán egy vízcsepp
mögöttem is marad.
1981.
Az én hitem ma is szilárd,
kőszikla.
De Te pataknak, szélnek
jöttél hozzám.
Éppúgy változol, s én
elfogyok változásaidban.
Szomorú, barna szemekből
néha krokodilkönnyek peregnek,
máskor sehol sem találnál
mégegy ilyen pajkos tekintetet.
Az ökölbe szoruló, vagy
remegő és tétova kezek
ugyanazok, ha símogatnak
oly lágyak és olyan szelídek.
Összeszorított ajakak
szótlanok, ha fájnak a gondolatok,
csókolni puhák, selymesek,
van, hogy repkednek róla a mondatok.
1992. márc. 4.
zengő zivatar;
zümmögő, zakatoló zagyvaság;
zenitre zúduló zene;
zabolátlan zergetánc;
zord zár;
zokog a zöldike,
züllik a zebra,
zizzen a zab a zamatos.
zátonyra zökken a zarándokhajó,
zéróba zuhan a zefir,
zápul a zálog.
1992. ápr. 25
