lira

Levél Valentin napra

Amikor lelked magját a pohos mindenség elejtette,
úgy hullott belém halk észrevétlen,
hogy csak a nyújtózó csírára eszméltem .. .
Titokból - titok. Lappangott s kifeszült,
mint a színek a záporitatta nyári égen,
kéken és fehéren, majd árnyalataira bomolva,
szivárványsorsra érdemesen fénylett a felismerés:
szerelem érett érintésre készen.
Foszlányaira szakadt ezer gondolat zakatolt,
szaladt a síneken fejemben,
a helyemben mit tenne, tehetne az, aki okos....?
poros elfeledett szavakat átkötni piros szalaggal,
illatba, sejtelmes meleg csendbe burkolni,
s úgy adni Valentin napkor...
vagy egy apró plüss macit szívvel...?
Valami harmatkék ibolyaízzel a számban vártam,
hogy súgjon a lég, a föld, vagy akár a kígyó sziszegve,
s írtam képzeletem tábláira egyre, hogy "nem szabad!"
...hisz nem szabad...
de valaki mindíg letörölte, valami mindíg letörölte...
És súgott a lég, súgott a föld, talán a kígyó is sziszegett,
s remegett minden idegpálya ujjam hegyétől egészen föl,
aztán vissza, úgy itta be a vágyott hitet,
s a kilincset a kéz lopva lenyomta.
Most nyitva áll a hetedik ajtó.
A józan ész - "ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel"
- érvel még egy utolsót, ...de kimondja ajkam a szót :
SZERETLEK

Úgy

Úgy láttalak meg tegnap téged
sivatagom délibábjaként,
mint homokba égetett létem
fölé rajzolt egyetlen reményt

Anyagtalan vágyból nemzetted,
szomjhozó nap az élet delén,
és" gyémánt reményű szerelmed"
rámtalált, mint sötétre a fény

(In)karmáció

Itt ülök csendben a fa alatt.

"Vagyok, aki vagyok."

Járnak messze téli fagyok,

nyár-szavakat morzsolgatok,

meg egynéhány éhes szúnyogot

s vérfoltot hagyó jóllakottat.

Itt ülök, szúette vén padon,

- vagyok, aki voltam -

akár élve, akár holtan,

ki velem volt, az most hol van?

falevélben, hárssziromban

emlékek hullnak rám s hagyom.

Itt ülök, fölém a lomb terül,

- vagyok, aki leszek,

belakva földi testeket

hibázom s újra érkezek -

ibolyaszínű fénykezek

mérik a sorsot emberül.

Egyedül ülök a fa alatt,

- voltam, leszek, vagyok,

jött-ment induló vonatok

üzennek múltat, holnapot,

leszek, aki voltam - és ott

ültél a padon, láttalak.

/Balatonszárszó 2006. július /

Otthontalanok

Igazán szép, hogy virágot hoztál,

naponta vízzel, szavaimmal is locsolom.

kiszáradnak szeretetlen.

Próbáljuk összerakni az álmokat,

mint gyermekeink a mesekockát,

kezünket nyújtjuk egymás felé.

Merünk mi még remélni?

Utolsó szalmaszálai vagyunk

saját elgyötört szerelmünknek.

Kapaszkodik, él liheg, beleizzad;

Délibáb ez a görcsös ragaszkodás.

Melyik Isten súgja fülünkbe folyton,

hogy ennyire tudjuk, s vigyázunk

indulatainkra, mert robbanásától

szétrebbennénk, mi , galambpár.

Hát fura egy párocska: ülünk tojásainkon,

s fészkünkből ki-kiröppenve járunk

olykor szívárvány-násztáncot, hogy aztán

ijedten suhanjunk vissza fiókáinkhoz.

Mert nem tudtuk őket egy fészekbe rakni.

L A C I

Lélekölő várakozás,

Ajtónyikorgás,

Csókraszomjazás,

Izzadás.

Lakatlan sziget,

Akaratlan sebek,

Csukódó tenyerek,

Intelmek.

Lendület,

Arcpír,

Csillagszemek,

Ijedelmek.

Lehettél volna minden,

Akartam is nagyon,

Cicaapa lettél;

Idegen.

1992 okt. 17.

Az utolsó metró

Az arctalanná vedlett városban

elmosódtak a mozdulatok,

s az összefutott remegő fények

szorosan belémölelték az alakod.

A búcsú kopogott egyre hangosabban

sietőssé vált lépteink alatt,

amikor az utolsó metróba beszálltunk,

mellénk ült a száguldó pillanat.

Ostrom alá vette a végtelent

a szemedből kiszakadt sugár

szemembe élesfényesen csapódott...

íriszemen még most is táncot jár,

s esténként két néma árnyék a peronon

összeforrva az utolsó metróra vár.

...

Görcsben

Mi próbálunk nem is létezni...
s a fény már nem hullik tovább,
visszazuhan fel az égre,
az égről messzire nézne
látni a sosem volt csodát...
akarna belemerevedni...

Az idő megöl, vagy magához emel,
magányosan remeg egy távolodó szó,
míg a térben ott reked a lélek...
mert maradni és menni is félek,
az örök egyetemes iránymutató
hallgat - a gondolat sután átölel.

Három szó

A reggel

Veled álmodtam, a semmit éltük,
pontba gyűlt időben üres teret,
a mozdulatlan mozdulatokban
csak a tekintetünk ölelkezett.

Testetlen lüktető puszta érzés
láthatatlan koncentrált hatalom...
örvénye elnyelt,  testembe  lökött,
s a Neved ébredt fel az ajkamon 


"A hajnal csodája így talált rám.
Tört-bíbor fényekkel remegett…
át meg átszőve új reménnyel,
szívembe rejtett szerelmedet." *

Holnapomért

hallgat az éjben a vágy szava
nézem az égen a csillagokat
csendsugarukba a fénybe simulva
temetni jöttem a tegnapokat

jég szike  vérzi fel ajkamat
érzem a számban az ízt keserűt
gyilkosa mának a holnapot áldom
titokba zárom a röpke derűt

hajnali fény ölel átkarol
óvom a léleköröm tavaszát
szél dala súgja fülembe az álmot
szivembe lopja a tünde csodát.

Immerschön

/ mégis lenni kell/

Búnak eredt a múlt ösvényein
kószáló bolygófény.( Nem véd
méhbajos világcsalás,
ingatag, ripők szófiabeszéd.)
Sikkasztott nappalok....
Az égen a hold csak fogyott
és a lét résre tartott fülekkel
várta a nemlét-pillanatot.
Feketére mállottak a  hervadt zöldek
könnyeket sírt minden vápa és hajlat,
esennen döngetett kaput
az erőtlen, hit- és vágyvesztett akarat.
Opálszínbe játszott a hold udvara,
egy eltévedt csillag vetett lobot.
Mindenkorszép bársonyvirág!
Ördög szült?...nékem  az angyal  hozott!

É(j)benkerti rébuszok

Az elhasznált lélegzetek mind múlttá lettek,
a lassú égéshez szükséges oxigéncseppeket
most a Te tüdőd préseli zihálva a számba,
és a létezésre kapott idő.
a  születésnapokat összevárja.
Így válik ünneppé az egész élet ,
a szemedbe írt "ne félj!" elég, hogy ne féljek,
s míg egy cseppnyi meleget tart, tenyered
a takaróm, s otthonod vagyok,
nyugalmad bennem megleled
Mert nekem sem nyolc az, ami három,
és titkaim nem a gyóntatószéknek szánom,
vágyott jövőnkben a múltunk is egyesül,
s ha bűn...hát egy, közös keresztre
belül, láthatatlanul feszül.

Kiérdemelve

Rámtaláltál...csak egy tekintetre,
megleltelek, ...egy szóra, egy csendre.
A szív vajon mit érdemelne
érintésbe, csókba beleveszve?

Rámtaláltál egy szelíd mosolyra,
s ne mondja senki, hogy álnok az óra!
Sírig eltart az álom selymes csókja,
hiába ébred a hideg holnapra,

hiába a könnyektől ázott párna,
ha Tőled akár örökre elválva
a szív talán megérdemelte,
hogy a percet soha ne feledje.

Hogyan tovább

Csoda csapdába ejtettem magam,

elmehettem volna, de már nem akartam.

Szabadulnék most, de már képtelenség,

a maradásnál nincs nagyobb őrültség.

Két magam leszek, ha ez így marad,

ijedt szabad madár és boldog rab.

Vágyom egy szép jövőt, rettegek a mától,

remegek a máért, és féltem az elmúltat.

Sch. J. 1991.