lira

Egy könnycsepp

 

Csillaggyermekek

Az idő, amit most írunk,

a XX. század vége,

s csillaggyermekek ezrei

érkeznek e földre.

Vad-szelídek, okosak,

kíváncsiak, érzékenyek,

korlátainkon áthágnak;

mások - számunkra idegenek.

Nehéz teher, amit az Isten

most a vállainkra rakott,

rájuk vigyázni, őket megóvni

néhányaknak már megadatott.

De sokan csak értetlenül állnak,

kérdésre választ nem találnak,

s, -  mert ide ők nem minket tisztelni jöttek,-

többet közülük már szemétre söpörtek,

mert éretlen  rá ez a társadalom,

felkészületlen ért ez a jutalom.

S, ha felnevelni őket a tálentum kevés,

így lesz a jutalomból: büntetés!

De van még jogunk s okunk a reményre -

a XXI. század elejére

.

1998.

 

ESŐ

 

Napjaimra most eső szitál.

Mily gyönyörűen muzsikál!

az ablak alatt, a faleveleken,

koppan a tetőn, döng az ereszen.

Égi zene: magányom énekli sírón,

s bár lehet-e egyszer a boldogítóm?

Napfényes napoknak vagyok szeretője,

- napfényes napokon várok az esőre.

 

                                  /valamikor régen./

Vigyázz rám!

A fa

A kert végén áll
egy csúf, göcsörtös, vén fa
félig kopasz már

félig kopasz már,
haldokolni látszik,
sóhajt a szélben.

sóhajt a szélben,
áll a kert végében,
ága megreccsen.

ága megreccsen,
ő mindíg itt volt velem...
nekem a legszebb

Ultrahang

                                     

Néztem a kispatak tiszta vizébe,

cikkanó halak a kövek között,

megyünk a télből a nyárnak elébe:

jövő a jelenbe beköltözött.      

                                           

Rezdül a testemben ébredő élet,                                                                   

moccanó lábak és dobbanó szív,

anyjával együtt ma hazavár Téged -

de gyerekhang csendül, és máshol is hív.

 

Bánat az örömmel összefonódva;

szeretni őket csak együtt lehet.

Sírja e dal és elmosolyogja:

érjenek össze a testvérkezek!

 

                    1993 ápr  

Ihletve

Rezdül a lomb és rezdül alatta az árnya,
rezdül a lelkemben élő múltnak az álma.
Lebben a légben, a tél szele már a közelben,
lobban az emlék, parázsba tüzet melengettem.
Múlt s a jövő között híd lett a mából,
ringatva hittel ível a vágyból,
valóra terelve homályból a képet

adva reményt, mi szebbet ígérhet

Hiszed-e? / disztichon/

Csillag hullik az égről, kívánsz, titkodat őrzöd,
s megváltás lehet így fényteli pillanatunk.

Kereslek

Napban, szélben,

Holdban, fényben,

Kínban, kéjben,

Van-ban, nincs-ben,

Ifjan, vénen,

Kereslek mindenütt.

Talállak

Szóban, csendben,

Rosszban, szépben,

Porban, légben,

Fakérgében,

S itt vagy bennem:

Könnyeimben,

Fájdalmamban,

Rímeimben,

Ritmusomban,

Színeimben,

Illatomban,

Jelenemben;

s
Holnapomban

Álomsarok

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

/hexameter apró hibával /

 

Angyalok esznek felhő szélén mennyei mannát,

lábuk a semmibe lóg, tündéríz,- langy anyatejcsepp

mosolysarokban - álomtinta freccsen az égre,

festi a színeket, ontva a kincseket éji sötétbe.

 

Tollas a tánc is a tollasbálban, s álmodik éppen,

alszik a gyermekem, álom szépen lágy puha párnán.

Súg a fülébe a halk zeneszó, citeráznak a tücskök,

zöld tavirózsán csókot vár kis békakirálylány.

 

Hullámritmus hordja a hátán hetyke manócskák

szellőfútta kalapját, holdanya fénye, ha játszik

tó tükörében, sellőlánykák pikkelye csillan

lenge habokban s én csak nézem álmod az éjben.

 

Ötödik

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fényszövevény! A legszebb csoda!
Varázslat! Mindenség mosolya!
Angyaloknak égi zenéje!
Végtelen vizek tiszta kékje!

A Nappalom vagy s az Éjszakám,

hisz öröktől itt voltál talán,
vagyok a bölcsőd s a kenyered,
a játszótársad és istened.

 

Ma született

.....nem tudhatom, hogy ez a gyermek milyen kihívásokat, mennyi örömöt, bánatot hoz az életembe, de azt tudom, hogy a legszebb ajándék, amit életem harmadik harmadában kaphattam, és bárhogy legyen, tudom azt is, hogy ez - ő - a legnagyobb kegyelem ...  Köszönöm.

A virág színe...

Zöldbe áthajló

kék üstökös gyöngyike

Mégis van remény?

A folyó

 

 

 

Hordalékát hordja az életfolyó.
Partján gyermekként  kavicsot keresek,
beléjük zárva az Egy bizonyosság:
csak ami elmúlt, az van. Nincs, ami lehet.

Holt gally hever s a mélyútra mutat...
Rémmese, stáció, diadalmenet?
Hol így, hol úgy vall a fények játéka.
Hallgatom a hazajáró, fecsegő lelkeket.

Ujjaim közül kiperegnek lassan
a boldoggá valósult homokszemek,
s jeges víz koptatja higgadt simára
a súlytalanságba vágyó súlyos köveket.

Utazom ezen a szeszélyes folyón,
s mert valahonnan valahová megyek,
múlt tüze  a jövőt el ne eméssze,
fogtam szorosan és engedtem el kezet.

A folyó csak folyik, apad és árad,
emitt átlátszó tiszta, ott zavaros,
fenntart, vagy bánatörvény húz magába,
tajtékot űz, és ledér csipkéktől fodros.

Csobog, súg, üvölt, vagy zúg az üzenet:
Feszülj, evezz és adj esélyt a sorsnak
Kételkedj, de a lelked igaz legyen,
álmodj nagyot, s őrizd meg a mosolyokat.

Holnapomért

 

 

 

 

hallgat az éjben a vágy szava
nézem az égen a csillagokat
csendsugarukba a fénybe simulva
temetni jöttem a tegnapokat

jég szike  vérzi fel ajkamat
érzem a számban az ízt keserűt
gyilkosa mának a holnapot áldom
titokba zárom a röpke derűt

hajnali fény ölel átkarol
óvom a léleköröm tavaszát
szél dala súgja fülembe az álmot
szivembe lopja a tünde csodát.

Immerschön

 

 

 

 

 

 

/ mégis lenni kell/

Búnak eredt a múlt ösvényein
kószáló bolygófény.( Nem véd
méhbajos világcsalás,
ingatag, ripők szófiabeszéd.)
Sikkasztott nappalok....
Az égen a hold csak fogyott
és a lét résre tartott fülekkel
várta a nemlét-pillanatot.
Feketére mállottak a  hervadt zöldek
könnyeket sírt minden vápa és hajlat,
esennen döngetett kaput
az erőtlen, hit- és vágyvesztett akarat.
Opálszínbe játszott a hold udvara,
egy eltévedt csillag vetett lobot.
Mindenkorszép bársonyvirág!
Ördög szült?...nékem  az angyal  hozott!

Vajúdtam s vajúdok

 

 

 

Gyermekszívvel oly egyszerű volt minden,
hinni tudtam a tanult történelemben.
Büszke voltam arra, hogy magyar vagyok,
s hogy magyarul beszélnek az összes angyalok.
Természetes volt, hogy ide születtem,
és elámultam ólmos újsághíreken:
másutt nem is beszélnek rendesen az emberek,
milyen butaság, hogy fordítva vannak a nevek,
hogy fegyverek dördülnek, s éhhalál,
földrengés, tűzhányó rátalál
millió testre, lélekre ártatlanul,
míg én magyarságom kaptam biztonságomul.


Felnőttem, s gyermeki hitem szertefoszlott,
mást jelent ma számomra a "magyar vagyok".
A történelemre most más fények vetülnek,
angyalaim is több nyelven repülnek.
Hogy ide születtem...puszta véletlen talán,
hogy magyar szót adott számba az anyám.
Biztonságom, büszkeségem is itt-ott megkopott,
múlt idejét veszti soknak a "nyomorgott".
Vajúdtam. Fiamnak dobogni magyar szívet,
biztos jövőt adnék, de nem vak hitet!
Nyissa csak szép szemét erre a hazára:
Szeresse, érezze, de lássa! Úgy vigyázza!

Bal lábbal ...kel(l)etlen

Egyszerű szonett

 

 

 

 

Most ne beszélj, csak csendben némán nézz rám!
Fürödni akarok szép szemeidben.
Nem szólok én sem, s míg csókért ég a szám,
szememből olvass, tiszta tükröd lettem.
Most ne mozdulj, állítsuk meg az időt,
hagyd a tüzet áramolni a vérben,
olvassza egybe a múltat a jövőt,
sem ettől, sem attól ne kelljen félnem.
Rád vártam, tudom, amióta élek,
kerestelek már ezer árnyalakban,
szavak nélkül is minden titkom érted,
s én meglelem magam minden szavadban.

Részed vagyok, és Te részemmé lettél,
a perctől, hogy kimondtad, megszerettél.

Csendes üzenet.

 

 

A világom eddig rámterült,
lefátyolozottan éltem,
jöttek napok és éjszakák,
tegnapjaimat nyögve számonkértem.

Most rámtalált valami
tiszta belső világosság,
felizzik bennem az izgalom,
nem csak remény, már bizonyosság,
-tudnom azt, hogy a szó hatalom -

s kik a hírvivők vagytok mind,
itt van a helyem közöttetek,
hordozni ezt a közös kínt
önmagamért úgy, mint értetek.

Egymást szelíden kézenfogni,
kutatni együtt a mérteket
adni titkokat és kérni
elhajítani a vérteket,
szomorú tükrökbe nézni

mosolyt simítani beléjük,
belemerülni a csodákba,
s visszhangozni, hogy a létük
hitet leheljen  az imákba.

Emlékkönyvbe

 

 

Az életünk nem fér bele egy könyvbe...

De ez a könyv rólunk szól.

 

Egész lényemet adnám Neked,

ez a könyv lelkemnek egy kis darabja.

 

A szeretet tárgyakkal nem kifejezhető,

de ebben a könyvben benne van.

 

Öröm és bánat egymástól el nem szakad,

de kérem Istent, adjon nyugalmat,

ebben a könyvben csak a remény,

hogy a sötétben sem hagy majd el a fény.

 

         1993. Karácsonyán Neked  

Évszakok

Hallod-e nyáron a patakcsobogását,

érzed-e a napsugarak símogatását ?

Megrebben-e a szíved alkonytájban

összeboruló fák árnyában ?

 

Látod-e ősszel létünk szigorát,

Hallod a természet szomorú sóhaját ?

Ráébred-e lelked egy ködös reggelen,

hogy ősszel is fájhat még a szerelem ?

 

Tudod-e szeretni a fagyos telet,

ablakodban lesni kis éhes cinkéket ?

S míg számolni próbálnád a hó pelyheit,

megkönnyezni a nyár emlékeit?

 

Várod-e még a tavaszt, a találkozást,

a kikeletet, a rügykipattanást?

Ki tud-e nyílni még a szíved is,

hogy újra kezdhessük az életet is?

                          1993. máj. 

Szeretsz még

 

Nem váltunk el haraggal,

csak tested vitted magaddal.

Lelked itt maradt velem,

esténként mellém lepihen.

 

Éjjelente, mikor alszom,

csókkal borítja be arcom,

újra átélem ölelésedet,

újra hallgatom szívverésedet.

 

És akkor a lelkem útrakel,

bárhol légy, mindenütt meglel,

ölelésem elviszi magával,

beborítja arcod csókjaimmal.

                                   1992. márc. 4.

Ferkó

 

 

 

Katalin napra kaptalak,

vártalak már, akartalak.

Karácsonykor a fa alatt

a legszebb ajándék Te maradsz.

Ha jön a Húsvéti nyúl,

mit Neked hoz, a fűben lapul,

nekem a legnagyobb öröm,

hogy vagy - köszönöm.

1990.

Szerelem másként

 

 

 

 

Az éjjel nem aludtunk megint.

De nem buja vágy vitt az éjszakába édes kínt.

- Csak a munka, mely sohasem várhat -

gombaérés hozta álmatlan éjszakánkat.

Ketten maradtunk szedni újra,

s hiába tiltott el a pollenallergia,

- mondd, hogy hagyjalak magadra, Kedves -

Téged minden munka megkeres.

Szedtük, mértük, a hűtőház már tele,

a rekeszeknek sem maradt ürese,

- s hogy a sok gomba hol talál vevőt,

megválaszolja tán a reggel, vagy a délelőtt.

Ágyba zuhantunk az éj közepére,

hogy igényt tartsunk még az álmunk felére,

s nem számolta egyőnk sem a bárányokat,

azt sem mondtuk egymásnak: Szép álmokat.

De az éjjel nem aludtunk megint.

Nem érdemeltük az allergiám szerint.

Az ágyban csak köhögtem, fuldokoltam,

nem segített, hogy a kezedet fogtam.

- Nem megyek gomba közelébe! - hányszor megfogadtam már.

S tudom, magadban Te is fogadkoztál.....

De elmúlik a köhögésem újra,

s hiába kerülöm, nem kerül a munka.

S ha gombát szedsz, szedem együtt Veled,

ha fuldoklom, nyújtod majd a kezed.

2004. ápr. 19.

Üveggolyó

 

 

 

 .............mit kezedbe adtam,

ócska kis kacat,de kedves.

Emeld szemedhez néha, kérlek,

látni fogod, mily egyszerűen nemes.

 

Láthatod benne a napfényt, a felhőt,

hajnal bíborát, az esőcseppeket,

víztükrön szikrázó alkonyt is,

és a fájdalmas, borongó szürkületet.

 

Ott ragyog benne az élet..., mely enyém.

S e kis golyóban,lásd, Neked tartogattam:

Tied a nevetés a dal a könnyek -

gurítsd el,...vagy markold szorosabban!

 

                                   1992. jun.19.