lira

Könny és virág

A gyökerek szűrkén kanyarogva kapaszkodtak egy nagy kék felhőbe. A fa ágai alant nyújtózkodtak apró lilás levelekkel, és a lomb közt éppen tíz sárga virágot számoltam. Mind akkora volt, mit egy nagyobbacska  madárfészek. Formára talán a lótusz virágához hasonlítottak leginkább, de a középső sziromlevelek zártan és hegyesen csüngtek a föld felé, mint a jégcsapok. Citromsárga jégcsapok. Jobb karomat alá csúsztatva megemeltem a fejemet, hogy jobban lássak. Akkor fedeztem fel, hogy a jégcsapszirmok meg-megnyílva átlátszó harmatcseppeket sírnak, s minden percben aláhullik egy egy a földre.

Mindeddig kényelmesen feküdtem hanyatt a fűben, és nem hagytam, hogy ez a  látomás megzavarjon. Álomnak hittem, hisz álomszerű volt. A lehulló cseppek látványa libabőrössé tett, végigkúszott idegszálaimon. Nekifeszültem a földnek és megpróbáltam erővel elfordítani a tekintetemet, de minden izmom, csontom, sejtem önálló életre kelt. Nem tudtam parancsolni, nem voltam ura többé a mozdulataimnak, és az engem körülvevő burok felállt, elindult és vitt a különös, felhőből nőtt fa felé. Ahogyan közeledtem, úgy hajlott egyre hátrább a nyakam fogva tartott tekintetem miatt. A késő délutáni napsütés  a levelekről visszacsillanva kápráztatta a szemem, és ahogy a lehulló cseppekbe is beleütközött egy-egy sugár, minthacsak apró színes robbanások buktak volna alá, hogy aztán elhaljanak a füszálak  között.

Amikor a fa alá értem, az egyik virág jégcsapocskájának hegyén már meg-megremegett a következő parány, megnyúlt, majd elengedte virágbölcsőjét és az arcom felé indult. Zuhant, s mégis egy örökkévalóságnak tűnt , mire megérkezett.  Zavarosnak tűnő látomás töltötte be agyamat.

- Indulsz?

- Megyek.

- Mikor látlak?

- Talán holnap.

- Hosszú lesz az éj!

- Lehet, hogy holnap mégsem.

- Akkor mikor?

- Talán tavaszra visszatérek.

- Hosszú lesz a tél!

- Hosszú lesz az út!

- Egy percet még maradj!

- Egy percet!

- Ölelj át! ....s ha tavaszra sem jössz?

- Akkor nyárra vagy őszre...

- Maradnod nem lehet?

- ...búcsúzzunk örökre!

A torkomban gombóc. Nyeltem, de nem múlt. Szívem sajgott míg végigcsordult arcomon lassan, csíkot égetve bőrömbe a csepp, s szememben távolok kék látomása villódzott, tenger és ég, gomolygó semmi, üresség...és vágy. El akartam futni, de nem lehetett. "Milyen fa ez?! Milyen varázslat?! Álmodom csak, de talán jobb lenne felébredni! " Eddigi életem minden búcsúzása, minden elengedése ott lebegett a légben. A szememből patakzó könnyek a csepp után eredtek, hajtották, űzték, mígnem lehulltak, s egyszerre itta be mind a föld.

Már meg sem lepett, hogy könnyeim nyomán virág sarjadt. Egy pókliliom.

Egy pillanatra elernyedtem, de a nyakam megfeszült és arccal újra a lomb felé fordított. Egy másik virágban már sűrűsödött a harmat. Megbabonázva néztem. Féltem, de lappangott bennem a kíváncsiság is. Lehet-e rosszabb az iménti átható fájdalomnál? Amúgy sem tehetek semmit - gondoltam. Úgy látszik meg kell ízlelnem ezt is. És aláhullott. Vártam az égető érzést, hogy arcomig érjen, ám a vízparány néhány centiméterrel a homlokom felett megállt a levegőben. Meghökkentem, de a gondolat, az észlelés még nem is tudatosult bennem, s a csepp lassan, óvatosan az orrnyergemre ült.

- Ez az enyém?

- A tiéd. Bontsd ki!

- Ajándék nekem? Köszönöm!

- Remélem tetszik majd.

- ...de hiszen! Honnan tudtad?

- Mit?

- Honnan tudtad, hogy erre vágyom? Ó, ez olyan csodálatos! Köszönöm! Köszönöm!

Apró harangok csilingeltek a fülemben, s arcomon lágy símogatásként siklott le lassan a parány. Köszönöm! A szívem kitágult, szinte nyomta belülről a mellkasomat. Szerettem volna táncra perdülni és magamhoz ölelni az egész világot. A szemembe szökött könnyeken át is láttam azt a sok apró fénygömböt melyek körülvettek Megannyi ajándék, kedves vagy bátorító szavak, zene és gyönyörú versek, természet adta csodás pillanatok, ó és még...és még  a rámbízott életek! Hála! Hála! Köszönöm! Ezt is köszönöm!

Könnyes mosolyomat még visszatükrözte az államat elhagyó varázscsepp, s mire a föld elnyelte, ibolyaszőnyeg illatozott körülöttem.

A mindent betöltő hála érzése még el sem hagyta a bensőmet, máris újabb lavina borított el az arcomra hullott langyos csepp nyomán.

- Ne sírj!

- Elveszett minden!

- Tudom...tudom, de majd jobb lesz, meglásd!

- Jaj, nem bírom...mi lesz?! ...ez iszonyú!

- Kérlek, ne sírj! Gyere átölellek!

Elhomályosult szemmel suttogtam tovább magamban: ne sírj! ne sírj! Lehunytam a szemem, ne lássa szegény, hogy én is könnyezem. A szemhéjam belül tágas horizonttá vált, és akkor megláttam! Ott özönlöttek, mentek mind a szenvedők. Elgyötört arcok, megtört testek, elhagyottak, éhes gyermekek, földönfutók, nincstelenek, otthontalanok, és láttam a vállukon a terhet! Fájdalmat, kínt, gyászt, árvaságot, ahogy e bús menet a horizontra hágott, én itt lent az égből nőtt fa alatt földrerogytam az ő kínjuk alatt.

Piros lótuszvirág született a földből. Édes illata lassan csillapította a remegésem.

Most! hátha most már elenged, gondoltam. Földre szegeztem a tekintetem, nehogy újra rabul ejtsen a fa és óvatosan feltápászkodtam. Abban a pillanatban hideg csiklandós borzongás érkezett a tarkómra.

- Ezt nem hiszem el!

- Pedig így volt...és nézd csak ezt a képet!

- ...jaj, erre emlékszem, a nadrágja fennakadt a tüskebokron és...

- ...kint villogott a hátsója!

- észre sem vette, hogy fotózom.

- és ő téged!

Felszakadt belőlem a nevetés. Mélyről, megállíthatatlanul. Apró puha láthatatlan ujjacskák csiklandozták a testemet. Megannyi elsütött viccet hordott elém egy feltámadt szellő. Diákbakikat ismételt, elszabott bajuszt, vizibukfencet, szamárfület mutatott. Kitágult tüdővel kacagtam. Életem minden jóízű nevetése ingerelte egyszerre a rekeszizmaimat.Tenyeremet rászorítva huppantam vissza a fűbe, s a gyermekkori hancúrozások meggörgettek. Csuklások közepette már levegőért kapkodtam, potyogó könnyekkel hörögtem fel: Jaj elég már, elég!

Százszorszépek nyíltak, finom csilingelő nevetésüket színes pillangók kapták fel és vitték magukkal a szélrózsa minden irányába.

Fáradtan, pihegve feküdtem, az arcom még mindig mosolyban fürdött, és egy pillanatra el is felejtettem, hol vagyok. Az égból nőtt fa azonban könyörtelenül hullatta rám a következő cseppjét.

- Hol késik?

- Nem tudom.

- Már haza kellett volna érnie!

- A ruháit ott láttam a parton.

- Még nem jött ki a vízből?!

- Tud úszni....

- ...és ha mégis...valami történt?!

Felugrottam. Rohanni akartam, megmenteni! Mázsás kő volt mellkasomban az aggódás, miközben tehetetlenül, lebéklyózva álltam ott.Vészterhes látomások gyúltak agyamban, újra és újra megijedtem, féltem, féltettem. Sikoly tört fel a torkomból és imára nyílt a szám, Miatyánk ki vagy a mennyekben...Ne vedd el! Vigyázz ránk! A baljós árnyak csak jöttek, és sarok sem volt, hogy elrejtőzzek, ott gomolygott körülöttem gyermekkorom minden sötétsége, minden rossz álma, anyaságom minden aggódása, és oly kicsiny voltam, gúzsban-zsugorban, mint magzat az anyméhben, ki születésre nincsen még készen....Anya! Anya segíts! bukott ki belőlem még, míg a könnyem végre lemosta és ...tündöklőn nyílt előttem a virág: azálea.

Felnéztem. Engedj el!  - Mondtam a fának .- Elég volt, engedj el! - A fa nem válaszolt. Igyekeztem felkészülni a rám váró megpróbáltatásra. Mélyeket szívtam a levegőből, hogy kimosson belőlem minden feszültséget. Akkor láttam meg, hogy az a sárga lótusz melynek jégcsapja épp most olvaszt ki magából egy parányt, tőlem jobbra van jócskán. Ha nem  mozdulok, akkor ez elkerül. Lehullik a fűbe s akkor talán nem lesz baj. Most már lélegzetemet visszafojtva figyeltem, mikor indul meg lefelé. A csepp szemmel láthatólag növekedett. Súlyától lassan megnyúlt, s egyszerre hintázni kezdett. Úgy himbálódzott a magasban, mint a kisgyermekek a játszótéri hintán. Szinte vártam, hogy felkacag...aztán lendült egy utolsót és belefröccsent az arcomba frissen, frissítőn.

- Kinyitod?

- Nyisd ki te! A te leveled!

- De úgy izgulok!

- Hát hunyd le a szemed!

- jó. Most...kikibontottam.

- azthiszem kinyithatod a szemed is.

- ....értesítjük, hogy.....Sikerült! Hallod?! Sikerült!

Sikerült! Hát nem volt hiába! Köszönöm! Köszönöm Istenem! Tetőtől talpig átjárt az ujjongás! Megcsináltam! Igen! Mennyi munka, mennyi, mennyi lemondás!  De sikerült! Halljátok?!

Bólogattak a virágok körülöttem és a fűszálak hajlongtak. Büszkeség feszítette a mellkasomat. Összecsendültek a múltbéli érmek, bongva nyíltak meg új és új kapuk. Ott láttam minden átugrott lécet s az első egybeolvasott mondatot. És voltak még csodák, mik rajtam kívül értek, első szavak, és első lépések, tombola torta és szereplések íze keveredett a számban, s hogy más szemében az örömet láttam...      " Jó-e, hogy hintáztam?" véltem hallani. A csepp lehullt. Vártam születését valami szép virágnak. Mézillattal telt meg a levegő s a virág mégis váratott magára. Akkor meghallottam a zümmögést. Méhek rajai jöttek és szálltak alá óvatosan illetve ibolyát, százszorszépet, lótuszt és liliomot, az azálea is sokat odavonzott, végül mégis mozdult a talaj. Pálmafa csemete indult növésnek a lábaim előtt.

Felsóhajtottam. Ha rendszer van ebben, akkor most valami rossz következik. Meg sem próbáltam elmenni a fa alól, úgysem enged, nem könyörül, még négy viág ott van fenn, ami nem érintett. Legalább a nehezén túl vagyok, gondoltam. És belémhasított!

- Jaj!

- Türelem, mindjárt vége.

- Istenem! De nagyon fáj!

Ezer tőr szaggatta a testem, nyilallt a fogam, fájt a fejem, darázs mart belém és csípett csalán, éhség gyötört, hányinger tört rám, újra lüktetett a megszaladt kések nyoma, a horzsolások, sok apró ostoba baleset, megannyi sérülés, görcsök rántottak össze, el is estem, s nem volt ott senki, hogy felemeljen, szomjaztam, nyelvem feldagadt, és az orromból megindult vérpatak már mit sem jelentett, üvöltésem törte fel a csendet, mígnem egészen ájulásba fájtam, s ott feküdtem szinte holtra váltan....szenvedésem végül testet öltött egy golgotavirágban.

Lassan ocsúdtam, fájdalmaim múltával ernyedten feküdtem a fűben. Lehet, hogy nem is élek, futott át az agyamon, de éreztem, ahogy a lélegzetvételtől meg-megemelkedik a mellkasom, és a csendben hallottam szívdobbanásaimat is. Néztem a fa lombját, a virágokat, egyenlőre nem láttam harmatot gyűlni sehol. Felültem, megpróbáltam felidézni, melyik szólt már hozzám, melyik nem, de nem voltam biztos benne, hogy jól emlékszem. Miközben ezzel foglaltam el a gondolataimat, valahol megnyíltak a jégcsapszirmok, és villámgyorsan hullatta cseppjét résnyire nyílt számba a következő virág. A csepp sűrű volt, édes és meleg.

- Vártalak!

- Siettem Hozzád!

- Jó, hogy itt vagy!

- ...milyen szép vagy...

- ...ugyan!

- Elpirultál... Szeretlek!

- Szeretlek!

Apró áramütések cikáztak a vállaimban, átjárt valami titkos forróság. Nem vágytam másra, csak nézni őt, tudni, hogy szeret, levélként élni, ha ő az ág. Nap és Hold szebben ragyogott, átsütött testemen a fény, s az ő alakját övezte szememben száz és száz mennybéli erény. Kézenfogott és lassan átölelt, szívem a helyéből majd kiugrott, állt az idő, forogni a Föld elfelejtett, mikor ajak ajakhoz ért és összeforrott. Minden vágy, minden teljesült álom ott izzott ebben az ölelésben! Szeretlek! Szeretlek - zakatolt - nem hiába, nem hiába éltem!

A boldogság terhe alatt bódultan felnyögtem, s kibuggyant szememből forró, sós kristályként csillogó szerelemkönnyem.

Ó mennyi virág! Virág, ameddig a szem ellát! Rózsák, vörösek, fehérek, borostyán, ambrózia, mirtusz, és jázmin!

Fűben támaszkodó bal tenyerem alól kívánkozott a napra egy gyönyörüségesen kék szerelemvirág.

Most! Most lenne jó felébredni! Hahó! Ébresztő! Keltsen fel már valaki! Szeretném itt tartani...megtartani ezt! Jaj, de már múlik, és ez fáj!

A következő csepp iszonyatos erővel csapódott a nyakamba. Jobb fülem alatt egy kicsivel, mintha át akarná fúrni a bőrömet, hogy belülről égessen.

- De miért?!

- ...

- Mondd meg, hogy miért csináltad ezt?!

- ...mert..

- Mindent tönkretettél! Mindent! Széttéplek, hallod!? Gyűlöllek!...Jaj!

Elementáris erővel tört rám a düh, és toporzékoltam a fa alatt. Szememből könnyeim folytak, számból az obszcén szavak! Istent káromoltam, káromoltam önmagamat is, s hogy semmi nem igaz, hogy minden szép érzés hamis, és minden álmot megölt bennem a gyűlölet s a harag, mi életemből odagyűlt egyetlen pillanat alatt. És nem nyugodtam, testem kitépni, gyilkolni szerettem volna, tiporni minden virágot, -rabként a mozdulat szánalmas kín-torna- csak körmeim martak tenyerembe, ajkamból fogam csikart vért, s tehetetlenül üvöltöttem: Mért!? Mért? Miért!?

Lábaimnál pedig burjánozni kezdett  bogáncs és  tövis.

Iszonyatos volt! A gyilkos düh még mindig fojtogatott, amikor a földre buktam. A zokogás egész testemet rázta, lázasan fetrengtem fűszálakat markolászva.Percek teltek el, megláttam - agyamról a lila köd csak lassan foszladozott - a szerelem gyönyörű virága kiszakítva, hervadtan feküdt ott.

Istenem! Mit tettem?! Mit?!

Elviselhetetlen teher telepedett rám! Nem akartam élni!

- Vedd el! Veddel, uram, segíts! Nem bírom nézni! Nem érdemlem az életet...megöltem, lásd! Nem lehet! Nem lehet jóvátenni már! Nincs más út, jöjjön a halál!

Mindennél rosszabb volt a csend, ami körülvett,

- Kérlek , uram! Büntess meg! Szüntess meg!

Felemeltem a hervadt virágot, mint apró gyermeket vettem a karomba s csak sírtam felette, bárha szirmaira hulló könnyeimmel a virágba az élet hullna vissza!

- Csak ez egyet, ha menthetném, a tenger bűn, amit elkövettem, hordtam bocsánattalan, tettel, szóval mulasztással, vagy ha gondolatban, könny nem segít, de ezt az egyet mentsd meg kérlek, ó uram!

A tizedik virágnak harmata a tenyerembe hullott elhervadt kincsemre, és megszólalt ott akkor valami édes, halk zene, fehér fény vont be mindent, majd színekre bomlott, s láthatóvá vált Ő. Megérintett, felemelt, megtartott. Új értelmet nyertek a szavak: béke, nyugalom, otthon, szeretet. Tudtam, hogy Ő az Út, Ő a Vég, és Ő volt a kezdet. És úgy láttam meg mindent, ahogy még nem láttam, a végtelen szépséget e csúf, rusnya világban.

Megrebbent kezemben a virág, kék szirmai megteltek élettel, lehajoltam, hogy a földbe visszaültessem, s betöltött a biztonság. Csak felegyenesedve vettem észre, körülöttem újra virágtengerré vált a mező, milliónyi   apró virág fehérlett, a neve: ernyős madártej....Betlehem csillaga.

 

 

Elhallgatott. Néhány pillanatig maga elé révedt és a fiú úgy látta,hogy a félhomályban különös fények játszanak a homlokán.

- Nézd csak! Hajnalodik. - Az asszony felállt és a fiú háta mögé lépve az ablakhoz tolta annak kerekesszékét, hisz ezért virrasztottak, a hajnalt várták. Kint sűrűn hullt a hó, befedett, betakart mindent, a kelő nap sugarai pirosra festették a dombokat, mintha a Föld vérvörös szíve tárult volna ki nekik. A látvány alig néhány percig tartott, ahogy a Nap feljebb emelkedett, már fehéren szikrázott fel a táj, és az asszony visszahúzta a fiút az ablaktól.

- Nagyon nagyon szép volt!  Köszönöm!...de mondd tovább! Aztán? Mi lett aztán? - A fiú úgy érezte, itt még nem ért véget a történet.

- Aztán? Eljött a tavasz és én virágokat ültettem a kertembe.

- Igen, tudom, nagyon szép a kerted, de most hó van, és nincsenek virágok.

Az asszony elmosolyodott.

-Virágok vannak kívül és virágok vannak az ember szívében is.

A fiú elgondolkodott.

- Értem...azt hiszem, értem.

- Minden virág értékes, de némelyik könnyen nő, és túl sok helyet foglal, ha nem vigyázol, míg másokat folyton óvni kell, újra és újra ültetni, fáradni érte, hogy életünk végéig gyönyörködhessünk benne.