álom
Van nekem egy piroskockás
takaróm, bársonytakaróm.
Karomban a pirospozsgás
kisbabám, most betakarom.
Zöld szeme csupa csillogás,
elringatom, úgy altatom,
pilláira álomvarázs
libben mályvaszín dalon.
Álma gyémántmező s csodás
fényeket őrölő malom,
haboskék patakcsobogás,
tündér hófehér tutajon,
csilingelő ezüst-kacagás...
Tudom már! Én is álmodom.
...
Futott, csak futott a gyermek
- a falevelek keringtek -
szaladt a pocsolyákon át,
szemében könnyek remegtek.
Cipője vízben csattogott,
felverte az utca sarát,
és nem hitte el - akkor, ott-
apa és anya megbocsát.
Nem volt már menni sehova,
és egy árnyék elébe állt,
Tovább neve lett Tétova...
a gyermek akkor holtra vált.
Anyját leroskadni látta,
s lelke örökre hazaszállt.
Lám a verseid mily fontosak Neked,
hagynád-e bántani az emlékeket,
törékeny szavakat a porba vetni,
engednéd őket másnak kinevetni?
Éjszakánként, amikor könnyes párnád
öleled csak és nincs akitől várnád
a vígaszt, halk sóhajod semmibe száll
elsuttogsz magadnak talán egy imát,
egy olyat, amelyik csakis a Tiéd,
hinned kell benne, hinned azt, hogy megvéd,
hogy reggel az ablakon bekopogtat
egy mosoly, köszön Neked s Veled marad
a szavakban egy gyűrött papírlapon...
Értékük? Csak mint könnyed az arcodon.
Amorf szépségű lenge vágyleány
csalta magához az Alkor csillagot
és asszonnyá érve táplált méhében
minket. Ábrándos-együgyű magzatok!
Fossilis zigóta álmot ringatott
a lelkünk mikor megszülettünk "vérben
és mocsokban" : helyünket megkereshetni
s szent valóvá válni légüres térben
elhinni egymást, hinni - kéz a kézben -
épül átrium Bábel tornya helyett
s békasón tükröző napfény erejét
"tiszta szívvel" írt élő beszélyeket
hogy markunkban hordjuk el a hegyeket
s a világ minden terhe miénk lehet!
vágy
Reggeli kávémmal iszlak magamba,
melegít a bársonybarna ölelés.
Titkon belebújsz minden gondolatba,
nappalomon vagy az aranysárga rés,
melyen át megérint szemed sugara,
s lelkem mélyére hatol a napsütés,
benne most fahéj a derű illata...
Majd könnyem lesz az acélszín fénytörés,
mert míg éjjel álmom őrzi az álmod
és a színek szemedben összecsapnak,
Te a tiszta égi hangokat várod,
és én hiába hazudnék magamnak,
magányba hull a szivárvány-szeretés,
magába húzza ködszürke feledés
.
halál
Sötét éjben fehér álom
szememre feketét fest,
a színeket, jajj nem látom,
és a kép többé nem ereszt.
A szobában fehér ágyon
fekszik fehér arcú beteg
fehér a fal, s a fájdalom
megölte már a fényeket.
Fehér a dalban sóhajom,
öleli fehér lelkedet,
sötét árny jő az ablakon
ágyad fölött már itt lebeg.
Fekete szárnyú Angyalom,
ó, hadd menjek én is Veled!
alkony
Bíborvörös festékkel fest
az égre a lemenő nap.
Míg tűzfényben fürdik az est,
lelkembe mélyzöld nyugalmat
ír a csend, már ne is keresd
benne a lángot, parazsat,
szerelmes szavadért nem esd
a vágy, elcsitult s hallgat.
Elsírt könnyeimet hát vesd
sötét kútjába a múltnak,
s életed egére ne fesd
sem mélyzöldnek, sem bíbornak
az emlékeket, s ne éleszd
a régit új pillanatnak.
Választok színt, talán kéket,
épp oly kéket, mint a szemed.
Festek vele most egy képet,
ezt adom majd oda Neked.
Kékkel festek, de nem eget,
nem is tengert, folyót, vizet,
nem hófödte magas hegyet,
bemázolom a szívemet.
Hideg szívem nézd a képen,
lásd meg magad a színében,
átszúrhatsz rajta egy nyilat...
érzed-e, hogy belenyilallt?
Folyik belőle kék vérem,
fesd pirosra, csak azt kérem.
virág
Virágot kaptam Tetőled,
olyat, mi sosem hervadhat,
lágyzöld szárra a Te kezed
simított lila szirmokat.
Sárga közepéből nevet,
kacag rám egy picinyke Nap,
könnyezni harmat-felleget
langykék szellővel ringattad.
Gyermeki ölelésedet
és aranyló mosolyodat
csente a lapra ecseted...
Fénylő szeretet-varázslat!
Megfestetted a lelkedet
szivárványszínű csodának.
fénykép
A pír arcodról elveszett.
Lásd, az a drapp pulóvered
sincs meg, és csak a képeket
nézegetve élesztgeted
homályos emlékeidet.
Könnyektől megfakult szemed
festené rá a színeket,
mind akik ott voltak veled,
füstsárga, szürke emberek,
valaha fontosak neked...
töredékesek a nevek.
Fények után kutat lelked...
narancsszín nevetésüket
egyszer tán mégis megleled.
Én még mindíg kereslek Téged, tudom,
egyetlen ölelésed lenne kínom,
vigaszom egyben...Bár feledtem volna,
hogy hátadat láttam utószorra!
Kívül elcsendesült a létezésed
- ( halálos méreg aggodalmam érted
minden ébredéssel ) - a megtéréssel
az esti nyugovóra, hol Te nézel,
intesz búcsút sosem volt búcsú helyett,
hol visszalépsz letörölni könnyemet -
kitörölni botlásaid a múltból,
s ahol nincsenek tévedések, nem szól
ránk semmilyen végzet, értelek és értesz...
Ó miért?! hogy reggelre mindez köddé lesz?!
/ Alkalmi vers szüleim 50. házassági évfordulójára /
Csendfoglalatba olvasztott szép szavak.
Ezer és ezer elsüllyedt pillanat
merül fel most a múlt ködéből halkan,
játszani könnyben, játszani mosolyban.
Csak tréfa. Szivárvány, délibáb talán:
ötven év. Elrepült egymás oldalán.
Közben felnőtt a fiú, és fel a lány,
de nem számolta senki meg, hogy hány
ölelés, érintés, szó, vagy tekintet
adott erőt, hitet, talált meg kincset,
mennyi csodát hozott, és mennyi nincset,
míg hajatokra hófehéret hintett
vesszőkosarából az idő csendben,
viharban, télben, nyárban, szeretetben.
Csendfoglalatba olvasztott halk szavak,
Ablakra lehelt örök búcsú csókja,
Félmozdulat, egy ködbevesző alak,
Meg sosem áll az óra mutatója.
Víz vagyok, mi mindent magával sodor,
Kiszáradt medrek oly régóta várnak,
Tengeremet elérem majd ott, ahol
Hinni lehet a remény dallamának.
"Ki vagy, és hozzám vajon honnan jöttél?
Jöttödre az ég is örömkönnyet ont!"
Számomra kegyelmet Te könyörögtél,
S bennem a szeretet mindent körbefont
Mikor megérkeztél - már úgy vártalak.
Mindíg a szívemmel lássalak!"
Most ne beszélj, csak csendben némán nézz rám!
Fürödni akarok szép szemeidben.
Nem szólok én sem, s míg csókért ég a szám,
szememből olvass, tiszta tükröd lettem.
Most ne mozdulj, állítsuk meg az időt,
hagyd a tüzet áramolni a vérben,
olvassza egybe a múltat a jövőt,
sem ettől, sem attól ne kelljen félnem.
Rád vártam, tudom, amióta élek,
kerestelek már ezer árnyalakban,
szavak nélkül is minden titkom érted,
s én meglelem magam minden szavadban.
Részed vagyok, és Te részemmé lettél,
a perctől, hogy kimondtad, megszerettél.
Adtad őt, Istenem, ne vedd el!
Boldogok vagyunk terheinkkel.
Annyi mindenre megtanított,
semmit el nem vett, ő csak adott.
Lakaton, mit ajkára tettél,
bénaságon, mit megengedtél,
szemevilágán, mi elveszett,
utat tört, s az hozzánkvezetett.
Hozott könnyet, mosolyt és reményt,
a türelmet plántálta belénk,
tudom, megvan már néki a hely,
és számunkra telve e kehely,
fenékig ürítjük, hogyha kell...
de adtad őt, ...kérlek, ne vedd el!
