A szeretet a legtöbb szenvedés forrása...
Nem azért létezünk, hogy a szenvedésmentes valóságunkat létrehozzuk.
A szenvedést nem kiiktatni, hanem elviselni, megélni, feloldani, magunk és mások javára fordítani kell megtanulnunk...
A szenvedés nem oldható fel semmi másban, csak a szeretésben.
Szavak
Szavak - lélekre mutatnak.
Szavak - űznek, vagy vonzanak.
Szavak - mögötte emberek,
takarnak életet,
lágyak, vagy élesek,
mosolyért könnyért térdelnek,
nyomán a szívek véreznek.
Szavak - hitet, vagy kétséget adnak,
de...Lehet-e hinni szavaknak?
Mind világtalanok vagyunk, mert érzékelésünknek határokat szab az
anyag, mégis csak anyagbazártságunk tehet látóvá minket, mert bár az
anyag bezár, egyben kinyitja azt a dimenziót az érzékelésünk számára,
mely megmutatja az árnyékokat a fény mögött,s az árnyalatok végtelen
lehetőségét. Lelketlennek nevezettek akadnak e földön, de lélek nélkül
nincs ember. A legtisztább tükör is csak részt mutat, ezért a valóság
mindíg a tükör mögött keresendő. A tükör: egy szó, egy tett, tekintet,
egy gondolat, egy érintés, s minden alkotás mely megszületik, s ha
mindezeket össze lehetne gyűjteni, és mint a puzzle-t összeraknánk,
akkor megláthatnánk, hogy mily megszámlálhatatlan a valóság már eddig
is leképezett darabkája, és a hiányzó részek száma pedig végtelen.
Ezért hát sosem lesz egész az egész.
Minek is veszkölődünk hát kirakni a lehetetlent?
A valóságnak a ránk kiszabott részéért mi felelünk. A tetteinkért, a gondolatainkért, és az alkotásainkért.
Kértem régen s újból kérem vesd meg az ágyam
Kedves a mélyben! Lágyan öleljen s ifjui hévvel
csontkarod! Ajkad a számat többé el ne kerülje!
Hány ezer éve?! S hány ezer évre hogy itt maradásom
kínjait állom?! Látnom az arcod szemlehunyásom
vágyom. Vágyom a földbe a társad lenni ha engedsz...
Mondd ugye szenvedsz nélkülem ott lenn? Vesd meg az ágyam
meglásd nálam nincs odalent sem hűbb szeretőd ' !
Szőke volt a búzatábla,s barna volt talán -
dalolt nekem, énekelt, csibész mosolyán
megcsúszott egy napsugár - hová lett neve?...
csak rohantunk, és kezemet fogta a keze.
Felébredtem.....
talán az álom ébresztett,
talán a fiam zajtalan léte,
vagy egy égve hagyott
lámpa. Fénye mandinerből
az arcomra gurult....
Kint fácánkakas köszörülte
a torkát, majd csitult,
a dalokra várni kell még.
Szökésben van a nyár, szelek kergetik,
bujdokol az esőverte fák között,
Könnyben úszik a Nap, szivárvány
hártyája szemünkbe átöröklődött.
"Nagy csuda távoli szép bizonyosság" szárnyaszegetten
vakrepülés, aki fent bár lehetett s lebegett,
még soha ott örök álom időkig nem heverészett,
nyitva szemét felocsúdván le a földre zuhant.
Csillag hullik az égről, kívánsz, titkodat őrzöd,
s megváltás lehet így fényteli pillanatunk.
legyen bár
rongyos a ruhám, vagy foltozott,
makulátlan sem kell helyette,
míg ráncaihoz ragaszkodhatok.
s ha egyszer
végleg levetem minden ráncom,
- fönt is lent is megítéltekek -
visszanézek s varrjait megáldom.
álmod nem álom volt,
bár tűnhetett akár annak is,
bezárkózol, hogy megtagadd
átlépd a léted korlátait.
elengeded a teret, az időt,
kicsuksz mindent, hogy befogadj,
univerzumok nyílnak véghetetlen,
szemed lát, s a fény Te vagy.
Egyszer régen,
ében éjben
napba néztem...
azt hiszed, hogy
mégis, s mégsem
vakított el,
legalábbis
nem egészen,
hisz még mindíg
látni vélem...
Mi próbálunk nem is létezni...
s a fény már nem hullik tovább,
visszazuhan
fel az égre,
az égről messzire nézne
látni a sosem volt csodát...
akarna belemerevedni...
Az idő megöl, vagy magához emel,
magányosan
remeg egy távolodó szó,
míg a térben ott reked a lélek...
mert maradni és menni is félek,
az örök egyetemes iránymutató
hallgat - a gondolat sután átölel.
Elszöknek a nappalok, és én alig-alig vagyok
Ébreszt a hajnal, de eltévedek, még körül sem nézhetek,
már újra hív az álom, magam köré fonom hálóm,
s nem tudom, hol van a világom.
Mint valami hatalmas kő 
úgy nehezedik rám
minden holnap, holnapután
és árnyékokat sző
a remény ablakaiba
a tegnap.
Egy kabát, melynek valóra váltott álma,
hogy nem ott a széken a sötétben várja
az új napot hasadni tovább...
Míg el nem korhadt szívem minden sejtje,
nem hagyja egy percre sem, hogy elfelejtse -
utolsó vércseppembe kódolva a Te neved írta,
így lüktet bennem míg élek : " Attila "
A kabát.
Hajnalok. Hasadás.
Egy kabát, melynek valóra váltott álma,
hogy nem ott a széken a sötétben várja
az új napot hasadni tovább... Egy kabát.
Hajnalok. Hasadás.
Most miközben Néked rímelek
mondanék tán ócska híreket,
de az élet, hogy miről szól éppen
és hogyan, meg hányféleképpen,
megfejteni én már nem akarom,
most ölelnék, de ölben a karom,
önmagamban megint elveszek
Szavak! Nincs értelmetek!
....
félek,
hogy csak elveszek Belőled.......
miközben Tőled indult a fény,
s mint televény a föld erejét,
növeled termékenységemet,
szeretlek, szeretlek, szeretlek....
ez a három szó engemet
örökre betakar,
örökre eltemet
......
taposom magam hetek óta
se eleje, se vége sorokban,
nincs meg a dallam, a zene,
bár a kottatartón a kotta
nyitva áll, és a hangjegyek
fölé írt pianó, forte, staccató
hangszerért eseng, mint bennem
a kavargó érzések esengenek....
Rendet!
Szép napot...szép hetet...
így hajnalok hajnalán Neked...
az ég alja még csupa korom,
és alig látszik a hegyorom,
de szivárog lassan a fény,
- keleten ébred a remény -
a láthatárra rácsorog,
megbotlik, mégis mosolyog.
Istennek gyermeke vagyok...,vagy csak
bogara?
Ki tenyerére venne, ki meg eltaposna.
Míg
lapszélekre firkálok holt szavakat,
néhánysoros
szabadságom megmaradt,
de ceruzám hegye kitörött, hiába átkozom,
bár
beszélni tudok....nincs mit mondanom.
....
Olvastam egy verset és elgondolkodtam. Talán nem az a típusú költemény
mely általában az olvasóját valamiféle katartikus élménnyel ajándékozza
meg, bennem mégis lavinaszerűen indította el a gondolatokat, s most,
amikor megpróbálkozom ezek tolmácsolásával, csak a remény vezeti a
tollamat, hogy talán sikerül átadnom mindazt, ami belül már
megfogalmazódott, épp csak szavakká, jelekké kell alakítanom.
Ezzel kezdeném....Hogy jelekké alakítsam azt a jelentést, amit átadni
szeretnék, egyfajta anyagi hordozó szükséges. Ebben az esetben a hang,
illetve a leírt betűkből összeálló szavak, mondatok. Ám a jelentés maga
anyagtalan, és fölötte áll a jeleknek, hisz időben hamarabb létezett,
és erejét önmagában hordozza. "Jelentés alatt nem csak azt értjük, amit
verbális beszéd segítségével közölni tudunk, hanem azt is, ami az
érzést szólítja meg, mint például a zene..."* jelentést hordoz egy
festmény, egy szobor, a tánc /sorolhatnám/és maga a megismerő akarat
is, és mindezek nem fordíthatók le verbális nyelvre. Ide tartozik a
költészet is, mert bármennyire a nyelven, a verbalitáson alapszik, mint
művészet fölötte áll a nyelvnek, mert olyan értékeket közvetít, olyan
érzéseket kelt, mely szavakon túli, s ha ez eléri az olvasót,
átlátszóvá válik a forma és felvillan egy újabb jelentés, mely által
közelebb kerülhetünk az anyagtalan valóság megismeréséhez.
A vers, a költemény még valamiben eltér bármilyen más szövegtől.
Nemcsak tartalma van, érzelmeket hordoz és ezáltal bír jelentéssel,
hanem jellemző formája által is. "Mindenben aminek formája van, formáló
akarat lakozik."*
Ez az akarat, ennek az akaratnak az ereje, a tudatossága az, ami a költőt igazán költővé teszi....
* Georg Kühlewind
Eljött a
szieszta
ideje.
A határra
dermedt
harangszóban
vonakodik az
eltévelyedett
tennivágyás.
Szaggatottá
válik az
alliterációk
mögé bújt
lélegzet,
s a rézsün
a visszfény
halódik.
Csókba fullad
ma minden
nagy és
szent akarás...
Jöjj kedves!
Majd holnap
folytatjuk
a homlítást.
Felzokog egy dal az éjben,
s nem hallja senki, csak én....
talán nekem sír, talán értem sír.
Titok suttog kint a szélben,
s nem hallja senki, csak én...
talán nekem súg, talán értem súg.
Egy árny rebben fel a légben,
s nem látja senki, csak én...
talán hozzám jött, talán értem jött.
A világom eddig rámterült,
lefátyolozottan éltem,
jöttek napok és éjszakák,
tegnapjaimat nyögve számonkértem.
Most rámtalált valami
tiszta belső világosság,
felizzik bennem az izgalom,
nem csak remény, már bizonyosság,
-tudnom azt, hogy a szó hatalom -
s kik a hírvivők vagytok mind,
itt van a helyem közöttetek,
hordozni ezt a közös kínt
önmagamért úgy, mint értetek.
Egymást szelíden kézenfogni,
kutatni együtt a mérteket
adni titkokat és kérni
elhajítani a vérteket,
szomorú tükrökbe nézni
mosolyt simítani beléjük,
belemerülni a csodákba,
s visszhangozni, hogy a létük
hitet leheljen az imákba.
Minden temetésbe
magunk is meghalunk...
minden elvesztésbe
görnyedünk, jajdulunk.
Keressük a nyomát,
értetlenül állunk,
a hitünket vesztve
csodára nem várunk,
elveszett mosolyok,
tükör mögé bújnak,
közben az álarcok
mind a porba hullnak.
Nem hiheted mégsem,
most nyílt ki a szemed,
töröld ki belőle
előbb a könnyeket.
Elvesztek belőlem a szavak.
Néma virág nyílik bordáim alatt.
Fény felé törne a pillanat...
börtönévé én tettem magamat.
Porkolábja is magam vagyok,
őrzök egy percet, mint veszélyes rabot...
pedig csak szabadon engedni kéne,
tán a szó s a fény is visszatérne
a folyót eléri
és van ház...szív
nyugovóra térni,
és játszani egyre
- bár néha rángat,
éles pengével
elevenbe vághat,-
álomként bújni
egy szomorú szembe,
nem keresni,...
csak elveszni benne...
addig él,
még való
ami szép
ami jó.
A köd a Te fátylad
takarja könnyed...
A sajgó hiánynak
üzenni könnyebb,
mint várni csak várni
csak őt kívánni
s fájni a csöndet.
