lira

Akarsz e játszani szavalóversenyt

Anyám, aki mellesleg és nem mellesleg is a versek megszállottja, az idén is tűzbe jött. Tiszta ciki! Az osztályunkból szinte már senki nem jelentkezik, főleg nem fiú! Néha elgondolkozom, hogy is jutottunk idáig, de már nincs igazán erőm tiltakozni. Mindig ő győz. Talán...ha nem lenne az a minden lében kanál húgom, akkor megúszható lenne a dolog. De Anna már megint idejekorán tájékoztatta anyát a verseny meghirdetett időpontjáról!

Pillanatok alatt lekerült a könyvespolcokról a házban fellelhető összes verseskötet...hát, van egynéhány.

- Na, kit szeressünk? Adyt, József Attilát? Szabó Lőrinctől már mondtál kétszer is. Most valami más kéne. Nagy vagy már, nyolcadikos, mi több, majdnem 15 éves. Férfihangod lett....-

"Nna ez az! Már megint úgy néz rám, hogy nem tudom, elszaladjak, vagy megöleljem!"

-Te tudod! - válaszoltam, és távozni készültem a szobából, de persze nem jött össze.

- Várj! Figyeld ezt! Kosztolányi vers! - és elkezdte olvasni. Néhány sor után gyanúm támadt....

- Anya, ne már! Nem mondok szerelmesverset!

- Ne viccelj! Ez NEM szerelmesvers! Hallgasd csak végig! - és aztán csak úgy magának mondta már - ...igen, ez éppen jó lesz. - Kész! Pontosan tudtam, hogy kár lenne minden szóért, már eljátszottuk ezt néhányszor. Rabja lett a versnek...és persze mindent el fog követni, hogy engem is a rabjává tegyen. Fixa idea! Azt hiszem így mondják. Mondjuk a" Nyitnikék"-et nagyon szerettem én is, azzal aztán a megyei versenyen harmadik lettem, ...na de akkor még csak negyedikes voltam. Már nem érdekelnek a versek!

Jól gondoltam. A következő napokban ekörül forgott minden. Kénytelen-kelletlen megtanultam a szöveget, merthogy ez feltétele lett annak, hogy azt tehessem ami jólesik, vagyis: megnézzem a kedvenc filmjeimet, játsszak a számítógépen, biciklizzek, focizzak - mi tagadás, ezeket jobban szeretem, mint a könyvek fölé görnyedést, meg a szerepléseket. Csakhogy! Nehogy azt képzelje valaki, hogy nálunk is úgy megy ez, mint a normális családokban! Mármint, hogy megtanulod a verset, elmondod, azzal kész, azt mondják " jól van kisfiam" és mehetsz.

- Ahhoz, hogy el tudj mondani egy verset, meg kell értened, meg kell érezned, eggyé kell válnod vele. - ezt szokta mondani anyám, s aztán tesz is róla, hogy az első kitétel mihamarabb megvalósuljon.

"A játszótársam, mondd akarsz-e lenni?" - Várj, nem jó! Kérdés, de milyen kérdés ez? Tele van máris titokzatossággal, közben benne bújik a vágy, hogy a válasz majd igen legyen. Akard, hogy akarjon, akit kérdezel!

"akarsz-e mindig, mindig játszani,"

- Látod, nem egy délutánra egy órára invitálsz valakit, hanem mindig-re! Egy egész életre, úgyhogy igecsak kedvelned kell. - ezt mosolyogva mondja, és ragyog.

"akarsz-e együtt a sötétbe menni,"

-Veszélyes, félelmetes dologban akarsz-e a társam lenni. Ezt kérdezed. Nagyon fontos kérdés. Mert nem vidám kerti parti az élet, tele van homályos, előre nem látható dolgokkal. A sötétben tapogatózni, előrejutni azért mégis más valakivel kézenfogva, mint egyedül.

Minden sorhoz tudott valami megjegyzést fűzni. Már már az volt az érzésem, nem is verset olvasunk, hanem regényt. Megtanulhattam, mit jelent fontosnak lenni, és mit fontosnak látszani, önfeledten örülni semmiségeknek. Az öltözködés ...na ezt nem kellett magyarázni, mert néha sóhajtok én is, amikor anyám beleszól, bár én inkább a "jó" ruhákat veszem magamra sóhajtva, úgyhogy most is csak abban reménykedtem, nem kell öltönyben szavalnom.

- Ünnep és elmúlás... Minden napban ott van. És a vers soraiban is egymás mellett szépen megférnek, egyre erősödve, egymásba kapaszkodva.

Ősz-tél, és az illatos tea. Álmok mellett a cifra temető, és a végén a legnyugalmasabb, legharmonikusabb kép, " virágok közt feküdni " a legvégső, megváltoztathatatlan ítéletünkkel. Nem lehet véletlen, hogy kétszer kérdezi: "s akarsz, akarsz-e játszani halált?"

- Jól van, anya! Értem már!

-... rendben, akkor már csak érezned kell. Ezt próbáld magadban....na menj, most ki kell teregetnem. - kész megkönnyebbülés volt.

Vasárnap délután ebéd után anyánk kiterelt bennünket, mondván, kell egy kis mozgás, meg aztán neki dolga van, és zavarná, ha itt lebzselnénk körülötte. Szívesebben ültem volna gép mellé, de ha anya a fejébe vesz valamit, nincs értelme hosszan vitázni, így hát fogtam egy könyvet és kivonultam vele az udvari fák árnyékába, leginkább azért, hogy mégse legyen teljesen igaza. Néhány oldal után a fejemre borítottam a könyvet és gondalataimba mélyedtem. Talán el is szundítottam néhány percre, de nem tarthatott sokáig, mert a húgom, a közelben hancúrozott a kutyákkal, és a lármájuk felbosszantott. Nem hagyhattam.... Hamarosan harci zaj kerekedett, és jó testvérek módjára verekedtünk az udvaron. Persze nem mertem igazán elagyabugyálni. Mindig attól félek, összetöröm a csontjait, ha erősebben megfogom, a kis béka pedig jól tudja ezt, és ki is használja! Néhány percen belül anyám az ajtóban állt, úgy sejtettem, szorulunk. De csak ennyit mondott:

- Most már bejöhettek. - Anna nem nyughatott. Az ajtónál, - szinte félrelökve anyát is - kielőzött, és bennem egyre jobban dagadt a harag. Egy időre azonban elterelte a figyelmem, hogy finom teasütemény illata csapta meg az orrom, és már kerestem is, merre lehet a sütis tálca. A nappali sarkában a dohányzóasztalon fel is fedeztem, de megállított a látvány. Az asztalon finom csipketerítő, és anya féltett porcelán teáskészlete díszelgett.

- Vendégeket vársz? - néztem rá kérdőn. Anya elmosolyodott.

- Igen, méghozzá nagyon kedves vendégeket....a fiamat és a lányomat!

- Ebből fogunk teázni? - lelkendezett Anna. - csak mi hárman?

- Na hamar, menjetek kezet mosni....én itt várlak benneteket egy teára. - Még nem sejtettem, hogy anya nem csak teát, süteményt akar kóstoltatni velünk. A Kosztolányi vers rubintéás hangulatát akarta megteremteni, de erre a felismerésre, csak később...napokkal később jutottam el.

Csütörtökön délután kettőkor húsz diáktársammal együtt az iskola kultúrterme előtt toporogtunk. Hamarosan megérkeztek a tanárok, és még néhány vendég, szülők, a falu elöljárói. Géza bácsi kinyitotta a terem ajtaját, és a felnőttek után szép sorban, kissé megilletődve mi is bevonultunk és leültünk a sorokban. Érkezett még néhány lézengő, unatkozó vagy kíváncsi gyerek, akiknek nem akadt jobb dolguk ma délután, minthogy végighallgassanak egy iskolai szavalóversenyt. Társaim közül néhányan a versüket gyűrögették a kezükben, vagy olvasták oly elmélyülten, mintha bizony nem tudnák kívülről, volt aki a mellette ülő versébe kíváncsiskodott bele, én a zsebemben hagytam a sajátomat. Nem tudtam eldönteni magam sem, izgulok-e vagy sem. Hisz ez az egész csak játék. A gondolattól nevethetnékem támadt, de persze csak egy ferde kis mosoly ült ki az arcomra, és lesütött szemmel a cipőm orrán találtam fontos nézegetni valót. Közben az igazgató úr elmondta a szokásos bla-blát....hogy köszönt, meg kíváncsian várja...és sok sikert kíván mindannyiunknak. Méltatta a költészet napját, aminek apropóján...szóval ilyesmi. Aztán megkezdődött. Először a kisebbek álltak ki, legtöbbjük versét ismertem, csupa Lócis, Mirzás, törpés és hasonló gyerekvers. Hát igen, ezekből aztán tényleg kinőttem már. Én leszek az utolsó, nincs min izgulnom - gondoltam - de mégis azt vettem észre, hogy a tenyerem nedves, és csendben végighúztam a nadrágomon.

Egy óra is eltelt már, amikor aztán a nevemet hallottam:

Következik: Gazdag László.

Felálltam, furcsán nehéz volt. Persze illett teljes hidegvérrel kiállnom, nem remeghetett a lábam, hisz a többieké sem remegett...azthiszem.

Már ott álltam szemben a közönséggel, és kerestem egy pontot, egy arcot, de semmiképp nem egy tanár arcát, féltem, attól csak zavarba jönnék, aztán egy kis elsősön állapodott meg a szemem, és így mondtam.

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani.

Hajaj! mégsem egy ilyen kis pisishez kéne intézzem a kérdéseimet - Nyilallt belém a gondolat, és miközben a verssorok már sorban kéredzkedtek kifelé a számon, a tekintetemmel egyre kerestem, kihez, kinek beszéljek. Aztán az arcok egybemosódtak...és mintha hirtelen valahol egészen máshol lettem volna. Homályosan éreztem, fogom a kezét valakinek...nem tudom...csak egy árnyalak a sötétben?,...de nem, egyedül vagyok! Én itt, és ti ott mind. Hát nem értitek? Játszani! Mindent mi élet!

És láttam anya sápadt arcát, ahogy felemeli a törött csészét...De a teát mégis megittuk! Anya némán kitörölte a könnyet Anna szeméből....De ti ezt nem tudjátok ott lenn! Hát én elmondom. Játszottunk, pedig fájt, tudom, hogy fájt az a törött porcelán. És más is talán....mégis játszottunk. És itt vagyok...itt állok, ti meg szemben, és játszom.  Azt játszom, hogy megérthetitek, hogy egyszer, ...nagyon sokára, de egyszer majd játszani akarom a halált....

Anyám, aki mellesleg és nem mellesleg is a versek megszállottja, az idén is tűzbe jött. Tiszta ciki! Az osztályunkból szinte már senki nem jelentkezik, főleg nem fiú! Néha elgondolkozom, hogy is jutottunk idáig, de már nincs igazán erőm tiltakozni. Mindig ő győz. Talán...ha nem lenne az a minden lében kanál húgom, akkor megúszható lenne a dolog. De Anna már megint idejekorán tájékoztatta anyát a verseny meghirdetett időpontjáról!

Pillanatok alatt lekerült a könyvespolcokról a házban fellelhető összes verseskötet...hát, van egynéhány.- Na, kit szeressünk? Adyt, József Attilát? Szabó Lőrinctől már mondtál kétszer is. Most valami más kéne. Nagy vagy már, nyolcadikos, mi több, majdnem 15 éves. Férfihangod lett....-"Nna ez az! Már megint úgy néz rám, hogy nem tudom, elszaladjak, vagy megöleljem!"
-Te tudod! - válaszoltam, és távozni készültem a szobából, de persze nem jött össze.- Várj! Figyeld ezt! Kosztolányi vers! - és elkezdte olvasni. Néhány sor után gyanúm támadt....- Anya, ne már! Nem mondok szerelmesverset!- Ne viccelj! Ez NEM szerelmesvers! Hallgasd csak végig! - és aztán csak úgy magának mondta már - ...igen, ez éppen jó lesz. - Kész! Pontosan tudtam, hogy kár lenne minden szóért, már eljátszottuk ezt néhányszor. Rabja lett a versnek...és persze mindent el fog követni, hogy engem is a rabjává tegyen. Fixa idea! Azt hiszem így mondják. Mondjuk a" Nyitnikék"-et nagyon szerettem én is, azzal aztán a megyei versenyen harmadik lettem, ...na de akkor még csak negyedikes voltam. Már nem érdekelnek a versek!

Jól gondoltam. A következő napokban ekörül forgott minden. Kénytelen-kelletlen megtanultam a szöveget, merthogy ez feltétele lett annak, hogy azt tehessem ami jólesik, vagyis: megnézzem a kedvenc filmjeimet, játsszak a számítógépen, biciklizzek, focizzak - mi tagadás, ezeket jobban szeretem, mint a könyvek fölé görnyedést, meg a szerepléseket. Csakhogy! Nehogy azt képzelje valaki, hogy nálunk is úgy megy ez, mint a normális családokban! Mármint, hogy megtanulod a verset, elmondod, azzal kész, azt mondják " jól van kisfiam" és mehetsz.- Ahhoz, hogy el tudj mondani egy verset, meg kell értened, meg kell érezned, eggyé kell válnod vele. - ezt szokta mondani anyám, s aztán tesz is róla, hogy az első kitétel mihamarabb megvalósuljon.
"A játszótársam, mondd akarsz-e lenni?" - Várj, nem jó! Kérdés, de milyen kérdés ez? Tele van máris titokzatossággal, közben benne bújik a vágy, hogy a válasz majd igen legyen. Akard, hogy akarjon, akit kérdezel!
"akarsz-e mindig, mindig játszani,"
- Látod, nem egy délutánra egy órára invitálsz valakit, hanem mindig-re! Egy egész életre, úgyhogy igecsak kedvelned kell. - ezt mosolyogva mondja, és ragyog. 
"akarsz-e együtt a sötétbe menni,"
-Veszélyes, félelmetes dologban akarsz-e a társam lenni. Ezt kérdezed. Nagyon fontos kérdés. Mert nem vidám kerti parti az élet, tele van homályos, előre nem látható dolgokkal. A sötétben tapogatózni, előrejutni azért mégis más valakivel kézenfogva, mint egyedül.
Minden sorhoz tudott valami megjegyzést fűzni. Már már az volt az érzésem, nem is verset olvasunk, hanem regényt. Megtanulhattam, mit jelent fontosnak lenni, és mit fontosnak látszani, önfeledten örülni semmiségeknek. Az öltözködés ...na ezt nem kellett magyarázni, mert néha sóhajtok én is, amikor anyám beleszól, bár én inkább a "jó" ruhákat veszem magamra sóhajtva, úgyhogy most is csak abban reménykedtem, nem kell öltönyben szavalnom. - Ünnep és elmúlás... Minden napban ott van. És a vers soraiban is egymás mellett szépen megférnek, egyre erősödve, egymásba kapaszkodva.Ősz-tél, és az illatos tea. Álmok mellett a cifra temető, és a végén a legnyugalmasabb, legharmonikusabb kép, " virágok közt feküdni " a legvégső, megváltoztathatatlan ítéletünkkel. Nem lehet véletlen, hogy kétszer kérdezi: "s akarsz, akarsz-e játszani halált?"- Jól van, anya! Értem már! -... rendben, akkor már csak érezned kell. Ezt próbáld magadban....na menj, most ki kell teregetnem. - kész megkönnyebbülés volt.

Vasárnap délután ebéd után anyánk kiterelt bennünket, mondván, kell egy kis mozgás, meg aztán neki dolga van, és zavarná, ha itt lebzselnénk körülötte. Szívesebben ültem volna gép mellé, de ha anya a fejébe vesz valamit, nincs értelme hosszan vitázni, így hát fogtam egy könyvet és kivonultam vele az udvari fák árnyékába, leginkább azért, hogy mégse legyen teljesen igaza. Néhány oldal után a fejemre borítottam a könyvet és gondalataimba mélyedtem. Talán el is szundítottam néhány percre, de nem tarthatott sokáig, mert a húgom, a közelben hancúrozott a kutyákkal, és a lármájuk felbosszantott. Nem hagyhattam.... Hamarosan harci zaj kerekedett, és jó testvérek módjára verekedtünk az udvaron. Persze nem mertem igazán elagyabugyálni. Mindig attól félek, összetöröm a csontjait, ha erősebben megfogom, a kis béka pedig jól tudja ezt, és ki is használja! Néhány percen belül anyám az ajtóban állt, úgy sejtettem, szorulunk. De csak ennyit mondott:- Most már bejöhettek. - Anna nem nyughatott. Az ajtónál, - szinte félrelökve anyát is - kielőzött, és bennem egyre jobban dagadt a harag. Egy időre azonban elterelte a figyelmem, hogy finom teasütemény illata csapta meg az orrom, és már kerestem is, merre lehet a sütis tálca. A nappali sarkában a dohányzóasztalon fel is fedeztem, de megállított a látvány. Az asztalon finom csipketerítő, és anya féltett porcelán teáskészlete díszelgett.- Vendégeket vársz? - néztem rá kérdőn. Anya elmosolyodott.- Igen, méghozzá nagyon kedves vendégeket....a fiamat és a lányomat!- Ebből fogunk teázni? - lelkendezett Anna. - csak mi hárman?- Na hamar, menjetek kezet mosni....én itt várlak benneteket egy teára. - Még nem sejtettem, hogy anya nem csak teát, süteményt akar kóstoltatni velünk. A Kosztolányi vers rubintéás hangulatát akarta megteremteni, de erre a felismerésre, csak később...napokkal később jutottam el.

Csütörtökön délután kettőkor húsz diáktársammal együtt az iskola kultúrterme előtt toporogtunk. Hamarosan megérkeztek a tanárok, és még néhány vendég, szülők, a falu elöljárói. Géza bácsi kinyitotta a terem ajtaját, és a felnőttek után szép sorban, kissé megilletődve mi is bevonultunk és leültünk a sorokban. Érkezett még néhány lézengő, unatkozó vagy kíváncsi gyerek, akiknek nem akadt jobb dolguk ma délután, minthogy végighallgassanak egy iskolai szavalóversenyt. Társaim közül néhányan a versüket gyűrögették a kezükben, vagy olvasták oly elmélyülten, mintha bizony nem tudnák kívülről, volt aki a mellette ülő versébe kíváncsiskodott bele, én a zsebemben hagytam a sajátomat. Nem tudtam eldönteni magam sem, izgulok-e vagy sem. Hisz ez az egész csak játék. A gondolattól nevethetnékem támadt, de persze csak egy ferde kis mosoly ült ki az arcomra, és lesütött szemmel a cipőm orrán találtam fontos nézegetni valót. Közben az igazgató úr elmondta a szokásos bla-blát....hogy köszönt, meg kíváncsian várja...és sok sikert kíván mindannyiunknak. Méltatta a költészet napját, aminek apropóján...szóval ilyesmi. Aztán megkezdődött. Először a kisebbek álltak ki, legtöbbjük versét ismertem, csupa Lócis, Mirzás, törpés és hasonló gyerekvers. Hát igen, ezekből aztán tényleg kinőttem már. Én leszek az utolsó, nincs min izgulnom - gondoltam - de mégis azt vettem észre, hogy a tenyerem nedves, és csendben végighúztam a nadrágomon.
Egy óra is eltelt már, amikor aztán a nevemet hallottam:
Következik: Gazdag László. Felálltam, furcsán nehéz volt. Persze illett teljes hidegvérrel kiállnom, nem remeghetett a lábam, hisz a többieké sem remegett...azthiszem.
Már ott álltam szemben a közönséggel, és kerestem egy pontot, egy arcot, de semmiképp nem egy tanár arcát, féltem, attól csak zavarba jönnék, aztán egy kis elsősön állapodott meg a szemem, és így mondtam. 
Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani.
Hajaj! mégsem egy ilyen kis pisishez kéne intézzem a kérdéseimet - Nyilallt belém a gondolat, és miközben a verssorok már sorban kéredzkedtek kifelé a számon, a tekintetemmel egyre kerestem, kihez, kinek beszéljek. Aztán az arcok egybemosódtak...és mintha hirtelen valahol egészen máshol lettem volna. Homályosan éreztem, fogom a kezét valakinek...nem tudom...csak egy árnyalak a sötétben?,...de nem, egyedül vagyok! Én itt, és ti ott mind. Hát nem értitek? Játszani! Mindent mi élet!És láttam anya sápadt arcát, ahogy felemeli a törött csészét...De a teát mégis megittuk! Anya némán kitörölte a könnyet Anna szeméből....De ti ezt nem tudjátok ott lenn! Hát én elmondom. Játszottunk, pedig fájt, tudom, hogy fájt az a törött porcelán. És más is talán....mégis játszottunk. És itt vagyok...itt állok, ti meg szemben, és játszom.  Azt játszom, hogy megérthetitek, hogy egyszer, ...nagyon sokára, de egyszer majd játszani akarom a halált....

Könny és virág

A gyökerek szűrkén kanyarogva kapaszkodtak egy nagy kék felhőbe. A fa ágai alant nyújtózkodtak apró lilás levelekkel, és a lomb közt éppen tíz sárga virágot számoltam. Mind akkora volt, mit egy nagyobbacska  madárfészek. Formára talán a lótusz virágához hasonlítottak leginkább, de a középső sziromlevelek zártan és hegyesen csüngtek a föld felé, mint a jégcsapok. Citromsárga jégcsapok. Jobb karomat alá csúsztatva megemeltem a fejemet, hogy jobban lássak. Akkor fedeztem fel, hogy a jégcsapszirmok meg-megnyílva átlátszó harmatcseppeket sírnak, s minden percben aláhullik egy egy a földre.

Mindeddig kényelmesen feküdtem hanyatt a fűben, és nem hagytam, hogy ez a  látomás megzavarjon. Álomnak hittem, hisz álomszerű volt. A lehulló cseppek látványa libabőrössé tett, végigkúszott idegszálaimon. Nekifeszültem a földnek és megpróbáltam erővel elfordítani a tekintetemet, de minden izmom, csontom, sejtem önálló életre kelt. Nem tudtam parancsolni, nem voltam ura többé a mozdulataimnak, és az engem körülvevő burok felállt, elindult és vitt a különös, felhőből nőtt fa felé. Ahogyan közeledtem, úgy hajlott egyre hátrább a nyakam fogva tartott tekintetem miatt. A késő délutáni napsütés  a levelekről visszacsillanva kápráztatta a szemem, és ahogy a lehulló cseppekbe is beleütközött egy-egy sugár, minthacsak apró színes robbanások buktak volna alá, hogy aztán elhaljanak a füszálak  között.

Amikor a fa alá értem, az egyik virág jégcsapocskájának hegyén már meg-megremegett a következő parány, megnyúlt, majd elengedte virágbölcsőjét és az arcom felé indult. Zuhant, s mégis egy örökkévalóságnak tűnt , mire megérkezett.  Zavarosnak tűnő látomás töltötte be agyamat.

- Indulsz?

- Megyek.

- Mikor látlak?

- Talán holnap.

- Hosszú lesz az éj!

- Lehet, hogy holnap mégsem.

- Akkor mikor?

- Talán tavaszra visszatérek.

- Hosszú lesz a tél!

- Hosszú lesz az út!

- Egy percet még maradj!

- Egy percet!

- Ölelj át! ....s ha tavaszra sem jössz?

- Akkor nyárra vagy őszre...

- Maradnod nem lehet?

- ...búcsúzzunk örökre!

A torkomban gombóc. Nyeltem, de nem múlt. Szívem sajgott míg végigcsordult arcomon lassan, csíkot égetve bőrömbe a csepp, s szememben távolok kék látomása villódzott, tenger és ég, gomolygó semmi, üresség...és vágy. El akartam futni, de nem lehetett. "Milyen fa ez?! Milyen varázslat?! Álmodom csak, de talán jobb lenne felébredni! " Eddigi életem minden búcsúzása, minden elengedése ott lebegett a légben. A szememből patakzó könnyek a csepp után eredtek, hajtották, űzték, mígnem lehulltak, s egyszerre itta be mind a föld.

Már meg sem lepett, hogy könnyeim nyomán virág sarjadt. Egy pókliliom.

Egy pillanatra elernyedtem, de a nyakam megfeszült és arccal újra a lomb felé fordított. Egy másik virágban már sűrűsödött a harmat. Megbabonázva néztem. Féltem, de lappangott bennem a kíváncsiság is. Lehet-e rosszabb az iménti átható fájdalomnál? Amúgy sem tehetek semmit - gondoltam. Úgy látszik meg kell ízlelnem ezt is. És aláhullott. Vártam az égető érzést, hogy arcomig érjen, ám a vízparány néhány centiméterrel a homlokom felett megállt a levegőben. Meghökkentem, de a gondolat, az észlelés még nem is tudatosult bennem, s a csepp lassan, óvatosan az orrnyergemre ült.

- Ez az enyém?

- A tiéd. Bontsd ki!

- Ajándék nekem? Köszönöm!

- Remélem tetszik majd.

- ...de hiszen! Honnan tudtad?

- Mit?

- Honnan tudtad, hogy erre vágyom? Ó, ez olyan csodálatos! Köszönöm! Köszönöm!

Apró harangok csilingeltek a fülemben, s arcomon lágy símogatásként siklott le lassan a parány. Köszönöm! A szívem kitágult, szinte nyomta belülről a mellkasomat. Szerettem volna táncra perdülni és magamhoz ölelni az egész világot. A szemembe szökött könnyeken át is láttam azt a sok apró fénygömböt melyek körülvettek Megannyi ajándék, kedves vagy bátorító szavak, zene és gyönyörú versek, természet adta csodás pillanatok, ó és még...és még  a rámbízott életek! Hála! Hála! Köszönöm! Ezt is köszönöm!

Könnyes mosolyomat még visszatükrözte az államat elhagyó varázscsepp, s mire a föld elnyelte, ibolyaszőnyeg illatozott körülöttem.

A mindent betöltő hála érzése még el sem hagyta a bensőmet, máris újabb lavina borított el az arcomra hullott langyos csepp nyomán.

- Ne sírj!

- Elveszett minden!

- Tudom...tudom, de majd jobb lesz, meglásd!

- Jaj, nem bírom...mi lesz?! ...ez iszonyú!

- Kérlek, ne sírj! Gyere átölellek!

Elhomályosult szemmel suttogtam tovább magamban: ne sírj! ne sírj! Lehunytam a szemem, ne lássa szegény, hogy én is könnyezem. A szemhéjam belül tágas horizonttá vált, és akkor megláttam! Ott özönlöttek, mentek mind a szenvedők. Elgyötört arcok, megtört testek, elhagyottak, éhes gyermekek, földönfutók, nincstelenek, otthontalanok, és láttam a vállukon a terhet! Fájdalmat, kínt, gyászt, árvaságot, ahogy e bús menet a horizontra hágott, én itt lent az égből nőtt fa alatt földrerogytam az ő kínjuk alatt.

Piros lótuszvirág született a földből. Édes illata lassan csillapította a remegésem.

Most! hátha most már elenged, gondoltam. Földre szegeztem a tekintetem, nehogy újra rabul ejtsen a fa és óvatosan feltápászkodtam. Abban a pillanatban hideg csiklandós borzongás érkezett a tarkómra.

- Ezt nem hiszem el!

- Pedig így volt...és nézd csak ezt a képet!

- ...jaj, erre emlékszem, a nadrágja fennakadt a tüskebokron és...

- ...kint villogott a hátsója!

- észre sem vette, hogy fotózom.

- és ő téged!

Felszakadt belőlem a nevetés. Mélyről, megállíthatatlanul. Apró puha láthatatlan ujjacskák csiklandozták a testemet. Megannyi elsütött viccet hordott elém egy feltámadt szellő. Diákbakikat ismételt, elszabott bajuszt, vizibukfencet, szamárfület mutatott. Kitágult tüdővel kacagtam. Életem minden jóízű nevetése ingerelte egyszerre a rekeszizmaimat.Tenyeremet rászorítva huppantam vissza a fűbe, s a gyermekkori hancúrozások meggörgettek. Csuklások közepette már levegőért kapkodtam, potyogó könnyekkel hörögtem fel: Jaj elég már, elég!

Százszorszépek nyíltak, finom csilingelő nevetésüket színes pillangók kapták fel és vitték magukkal a szélrózsa minden irányába.

Fáradtan, pihegve feküdtem, az arcom még mindig mosolyban fürdött, és egy pillanatra el is felejtettem, hol vagyok. Az égból nőtt fa azonban könyörtelenül hullatta rám a következő cseppjét.

- Hol késik?

- Nem tudom.

- Már haza kellett volna érnie!

- A ruháit ott láttam a parton.

- Még nem jött ki a vízből?!

- Tud úszni....

- ...és ha mégis...valami történt?!

Felugrottam. Rohanni akartam, megmenteni! Mázsás kő volt mellkasomban az aggódás, miközben tehetetlenül, lebéklyózva álltam ott.Vészterhes látomások gyúltak agyamban, újra és újra megijedtem, féltem, féltettem. Sikoly tört fel a torkomból és imára nyílt a szám, Miatyánk ki vagy a mennyekben...Ne vedd el! Vigyázz ránk! A baljós árnyak csak jöttek, és sarok sem volt, hogy elrejtőzzek, ott gomolygott körülöttem gyermekkorom minden sötétsége, minden rossz álma, anyaságom minden aggódása, és oly kicsiny voltam, gúzsban-zsugorban, mint magzat az anyméhben, ki születésre nincsen még készen....Anya! Anya segíts! bukott ki belőlem még, míg a könnyem végre lemosta és ...tündöklőn nyílt előttem a virág: azálea.

Felnéztem. Engedj el!  - Mondtam a fának .- Elég volt, engedj el! - A fa nem válaszolt. Igyekeztem felkészülni a rám váró megpróbáltatásra. Mélyeket szívtam a levegőből, hogy kimosson belőlem minden feszültséget. Akkor láttam meg, hogy az a sárga lótusz melynek jégcsapja épp most olvaszt ki magából egy parányt, tőlem jobbra van jócskán. Ha nem  mozdulok, akkor ez elkerül. Lehullik a fűbe s akkor talán nem lesz baj. Most már lélegzetemet visszafojtva figyeltem, mikor indul meg lefelé. A csepp szemmel láthatólag növekedett. Súlyától lassan megnyúlt, s egyszerre hintázni kezdett. Úgy himbálódzott a magasban, mint a kisgyermekek a játszótéri hintán. Szinte vártam, hogy felkacag...aztán lendült egy utolsót és belefröccsent az arcomba frissen, frissítőn.

- Kinyitod?

- Nyisd ki te! A te leveled!

- De úgy izgulok!

- Hát hunyd le a szemed!

- jó. Most...kikibontottam.

- azthiszem kinyithatod a szemed is.

- ....értesítjük, hogy.....Sikerült! Hallod?! Sikerült!

Sikerült! Hát nem volt hiába! Köszönöm! Köszönöm Istenem! Tetőtől talpig átjárt az ujjongás! Megcsináltam! Igen! Mennyi munka, mennyi, mennyi lemondás!  De sikerült! Halljátok?!

Bólogattak a virágok körülöttem és a fűszálak hajlongtak. Büszkeség feszítette a mellkasomat. Összecsendültek a múltbéli érmek, bongva nyíltak meg új és új kapuk. Ott láttam minden átugrott lécet s az első egybeolvasott mondatot. És voltak még csodák, mik rajtam kívül értek, első szavak, és első lépések, tombola torta és szereplések íze keveredett a számban, s hogy más szemében az örömet láttam...      " Jó-e, hogy hintáztam?" véltem hallani. A csepp lehullt. Vártam születését valami szép virágnak. Mézillattal telt meg a levegő s a virág mégis váratott magára. Akkor meghallottam a zümmögést. Méhek rajai jöttek és szálltak alá óvatosan illetve ibolyát, százszorszépet, lótuszt és liliomot, az azálea is sokat odavonzott, végül mégis mozdult a talaj. Pálmafa csemete indult növésnek a lábaim előtt.

Felsóhajtottam. Ha rendszer van ebben, akkor most valami rossz következik. Meg sem próbáltam elmenni a fa alól, úgysem enged, nem könyörül, még négy viág ott van fenn, ami nem érintett. Legalább a nehezén túl vagyok, gondoltam. És belémhasított!

- Jaj!

- Türelem, mindjárt vége.

- Istenem! De nagyon fáj!

Ezer tőr szaggatta a testem, nyilallt a fogam, fájt a fejem, darázs mart belém és csípett csalán, éhség gyötört, hányinger tört rám, újra lüktetett a megszaladt kések nyoma, a horzsolások, sok apró ostoba baleset, megannyi sérülés, görcsök rántottak össze, el is estem, s nem volt ott senki, hogy felemeljen, szomjaztam, nyelvem feldagadt, és az orromból megindult vérpatak már mit sem jelentett, üvöltésem törte fel a csendet, mígnem egészen ájulásba fájtam, s ott feküdtem szinte holtra váltan....szenvedésem végül testet öltött egy golgotavirágban.

Lassan ocsúdtam, fájdalmaim múltával ernyedten feküdtem a fűben. Lehet, hogy nem is élek, futott át az agyamon, de éreztem, ahogy a lélegzetvételtől meg-megemelkedik a mellkasom, és a csendben hallottam szívdobbanásaimat is. Néztem a fa lombját, a virágokat, egyenlőre nem láttam harmatot gyűlni sehol. Felültem, megpróbáltam felidézni, melyik szólt már hozzám, melyik nem, de nem voltam biztos benne, hogy jól emlékszem. Miközben ezzel foglaltam el a gondolataimat, valahol megnyíltak a jégcsapszirmok, és villámgyorsan hullatta cseppjét résnyire nyílt számba a következő virág. A csepp sűrű volt, édes és meleg.

- Vártalak!

- Siettem Hozzád!

- Jó, hogy itt vagy!

- ...milyen szép vagy...

- ...ugyan!

- Elpirultál... Szeretlek!

- Szeretlek!

Apró áramütések cikáztak a vállaimban, átjárt valami titkos forróság. Nem vágytam másra, csak nézni őt, tudni, hogy szeret, levélként élni, ha ő az ág. Nap és Hold szebben ragyogott, átsütött testemen a fény, s az ő alakját övezte szememben száz és száz mennybéli erény. Kézenfogott és lassan átölelt, szívem a helyéből majd kiugrott, állt az idő, forogni a Föld elfelejtett, mikor ajak ajakhoz ért és összeforrott. Minden vágy, minden teljesült álom ott izzott ebben az ölelésben! Szeretlek! Szeretlek - zakatolt - nem hiába, nem hiába éltem!

A boldogság terhe alatt bódultan felnyögtem, s kibuggyant szememből forró, sós kristályként csillogó szerelemkönnyem.

Ó mennyi virág! Virág, ameddig a szem ellát! Rózsák, vörösek, fehérek, borostyán, ambrózia, mirtusz, és jázmin!

Fűben támaszkodó bal tenyerem alól kívánkozott a napra egy gyönyörüségesen kék szerelemvirág.

Most! Most lenne jó felébredni! Hahó! Ébresztő! Keltsen fel már valaki! Szeretném itt tartani...megtartani ezt! Jaj, de már múlik, és ez fáj!

A következő csepp iszonyatos erővel csapódott a nyakamba. Jobb fülem alatt egy kicsivel, mintha át akarná fúrni a bőrömet, hogy belülről égessen.

- De miért?!

- ...

- Mondd meg, hogy miért csináltad ezt?!

- ...mert..

- Mindent tönkretettél! Mindent! Széttéplek, hallod!? Gyűlöllek!...Jaj!

Elementáris erővel tört rám a düh, és toporzékoltam a fa alatt. Szememből könnyeim folytak, számból az obszcén szavak! Istent káromoltam, káromoltam önmagamat is, s hogy semmi nem igaz, hogy minden szép érzés hamis, és minden álmot megölt bennem a gyűlölet s a harag, mi életemből odagyűlt egyetlen pillanat alatt. És nem nyugodtam, testem kitépni, gyilkolni szerettem volna, tiporni minden virágot, -rabként a mozdulat szánalmas kín-torna- csak körmeim martak tenyerembe, ajkamból fogam csikart vért, s tehetetlenül üvöltöttem: Mért!? Mért? Miért!?

Lábaimnál pedig burjánozni kezdett  bogáncs és  tövis.

Iszonyatos volt! A gyilkos düh még mindig fojtogatott, amikor a földre buktam. A zokogás egész testemet rázta, lázasan fetrengtem fűszálakat markolászva.Percek teltek el, megláttam - agyamról a lila köd csak lassan foszladozott - a szerelem gyönyörű virága kiszakítva, hervadtan feküdt ott.

Istenem! Mit tettem?! Mit?!

Elviselhetetlen teher telepedett rám! Nem akartam élni!

- Vedd el! Veddel, uram, segíts! Nem bírom nézni! Nem érdemlem az életet...megöltem, lásd! Nem lehet! Nem lehet jóvátenni már! Nincs más út, jöjjön a halál!

Mindennél rosszabb volt a csend, ami körülvett,

- Kérlek , uram! Büntess meg! Szüntess meg!

Felemeltem a hervadt virágot, mint apró gyermeket vettem a karomba s csak sírtam felette, bárha szirmaira hulló könnyeimmel a virágba az élet hullna vissza!

- Csak ez egyet, ha menthetném, a tenger bűn, amit elkövettem, hordtam bocsánattalan, tettel, szóval mulasztással, vagy ha gondolatban, könny nem segít, de ezt az egyet mentsd meg kérlek, ó uram!

A tizedik virágnak harmata a tenyerembe hullott elhervadt kincsemre, és megszólalt ott akkor valami édes, halk zene, fehér fény vont be mindent, majd színekre bomlott, s láthatóvá vált Ő. Megérintett, felemelt, megtartott. Új értelmet nyertek a szavak: béke, nyugalom, otthon, szeretet. Tudtam, hogy Ő az Út, Ő a Vég, és Ő volt a kezdet. És úgy láttam meg mindent, ahogy még nem láttam, a végtelen szépséget e csúf, rusnya világban.

Megrebbent kezemben a virág, kék szirmai megteltek élettel, lehajoltam, hogy a földbe visszaültessem, s betöltött a biztonság. Csak felegyenesedve vettem észre, körülöttem újra virágtengerré vált a mező, milliónyi   apró virág fehérlett, a neve: ernyős madártej....Betlehem csillaga.

Elhallgatott. Néhány pillanatig maga elé révedt és a fiú úgy látta,hogy a félhomályban különös fények játszanak a homlokán.

- Nézd csak! Hajnalodik. - Az asszony felállt és a fiú háta mögé lépve az ablakhoz tolta annak kerekesszékét, hisz ezért virrasztottak, a hajnalt várták. Kint sűrűn hullt a hó, befedett, betakart mindent, a kelő nap sugarai pirosra festették a dombokat, mintha a Föld vérvörös szíve tárult volna ki nekik. A látvány alig néhány percig tartott, ahogy a Nap feljebb emelkedett, már fehéren szikrázott fel a táj, és az asszony visszahúzta a fiút az ablaktól.

- Nagyon nagyon szép volt!  Köszönöm!...de mondd tovább! Aztán? Mi lett aztán? - A fiú úgy érezte, itt még nem ért véget a történet.

- Aztán? Eljött a tavasz és én virágokat ültettem a kertembe.

- Igen, tudom, nagyon szép a kerted, de most hó van, és nincsenek virágok.

Az asszony elmosolyodott.

-Virágok vannak kívül és virágok vannak az ember szívében is.

A fiú elgondolkodott.

- Értem...azt hiszem, értem.

- Minden virág értékes, de némelyik könnyen nő, és túl sok helyet foglal, ha nem vigyázol, míg másokat folyton óvni kell, újra és újra ültetni, fáradni érte, hogy életünk végéig gyönyörködhessünk benne.

Csacsi történet

Lassú, óvatos ecsetvonás a tájba minden forduló a traktorral. Kopott kék zetor húzza az ekét, hangja meleg takaró a föld felett. Mellette, mögötte hűségesen baktat egy csacsi, barna, mint a kifordított barázda.
A tanyaház udvarán két fiúcska játszik, egyikük apró, hároméves forma, másikuk nagyobb, kisiskolás talán. A ház hosszanti falánál összerakott fa háncsából formálnak valami hajófélét, akad hozzá szög és kis kalapács
Édesanyjuk épp egy kis piros vájdlingból a mosogatóvizet önti ki hátrébb a gazba, alakján jól látszik már, hogy hamarosan többen lesznek.
A bejárattól nem messze öreg Renault gépkocsi álldogál, mint egy fél pár túlméretezett bakancs, csak két ülés van benne, rakterében néhány zöldséges rekesz árválkodik.
Az ötszáz méternyire futó műúton néha elhalad egy-egy autó, más nemigen zavarja meg a szántás monoton csendjét.
Mert csend ez. Csend, és élet.

Festményre illő jelenet, a táj, ember, állat és gép harmóniája.

Ám a csacsi mást gondol ! Most felcsapja a füleit, meglengeti a farkát és hirtelen a műút felé veszi az irányt, először csak kényelmesen, mint aki épp csak egy még zöld-ropogósnak tűnő árvakelést indul leharapni, de aztán vad vágtába csap és pillanatok alatt már az országúton kopognak a patái.
- Baltazár! Te nyavalyás dög, jössz vissza!! - így kiált utána Apa kihajolva a traktor ajtaján, de hangjában ott bujkál a bosszúság mellett a lemondás is. Jól ismeri már a szamarát, ha megszállja az ördög, hiába minden jó szó, és kevésbé jó is hiába. Leállítja a traktort ott a föld közepén, kiszáll és tesz két tétova lépést a csacsi után, majd inkább a ház mellett álló  autó felé igyekszik. Menet közben odakiált a porban játszó fiúk nagyobbikának.
- Fuss, szólj anyádnak, jöjjön, mert szökik a Baltazár.

A gyerek pedig ugrik.  / haj ha leckét írni is így ugorna!  /
Felbőg a motor, jön az asszony is, még felkapja a kicsit a porból.
- Merre ment?
- Kint kocog a műúton a szemétláda! - az autó indul, elöl az apa mellett anyja pocakjához simulva a csöpp gyerek, hátul két gombásrekeszen megül a nagyobb. Mindez csupán perceknek tűnik és a valóságban sem több negyed órácskánál, a csacsi mégis egérutat nyert, bottal ütik a nyomát, csak sejtés, hogy megmaradt a kövesúton.
- Két hónap alatt negyedszer szökik el, mégiscsak a kerítés kellett volna hamarabb Kedves!
-  Most már megkötöm!
- Próbáltuk már, tudod jól! Lebontja a házat, az üvöltésétől megreped a Gerecse is, és rugdalózik, alig lehet megközelíteni! A kölykök örömére hoztad, ez meg téged kísérget, ha éppen nem kirándul!
- Legközelebb hagyom, hadd menjen isten hírével!
- Na persze! Aztán valami bajt csinál...elüti valaki, vagy miatta megy fának.
- Akkor visszaviszem! - a férfi már  megelégeli a szemrehányásokat - aztán betöltik szaláminak!
- Nem akarom, hogy szalámi legyen a Baltazárból!! - szól közbe ijedten az anyja ölében kucorgó apróság!
- Jól van, azt csak mérgében mondta apa, nem lesz szalámi belőle.
-Majd kitalálunk valamit - nyugtatja apja is - hozok mellé valami társat, aztán lenyugszik, és nem akar majd elcsavarogni.
- ...na persze! - mondja az asszony, de közben már mosolyog, olyan "gyerek gyerek hátán" gondolattal. 
- Apa nézd! - a nagyobb fiúcska felállva mutat előre.
- Látom! De te ülj vissza! - pár száz méterrel előttük szánkázik a csacsi egy kamion hátuljához kötve, ami épp lekanyarodik az elágazásnál.

- A fenébe is...! Jól láttam, amit láttam? Ezt biz odakötötték, és az aszfaltra ült!
- Én is úgy láttam, ....
Már csak száz méter, ötven...index és újra előttük a kamion a szamárral. Egy-kettőre megelőzik. Lassít az öreg bakancs, lassan megáll, megáll a kamion is. Apa kiszáll és odasétál a vezetőhöz.
- Jó napot. Visszakaphatnánk a szamarunkat?
- A maguké? Szabadon kószált az úton.... - közben kiszáll és hátramegy a gazdával együtt a szamárhoz, az már újra négy lábon áll és a kötelet próbálja elcsócsálni a fogaival.
- Hát megszökött, de attól még van gazdája!
- Jól van, no...gondoltam elvezetem a faluig, ott aztán majd tudják, hogy kié! Veszélyes ám az úton egy ilyen állat! - eloldja a csacsit a kötelet a másik markába nyomja .
- Vigyázzanak rá jobban! A kötél maradhat, legalább lesz mivel megkötni....és ne higgye, hogy el akartam lopni - teszi hozzá. - Na viszlát! - és már ül vissza a kamionjába, indít, kikerüli a családot bakancsostul, szamarastul és eltűnik a következő kanyarban.
- Na te átok! Azért látom, nem nagyon tetszett, hogy kikötöttek, jól lekopott a szőr a seggedről! Na mi van? Erősebb volt a kamion? Aztán most mi legyen? - ott toporog az egész kis család a csacsi körül, a gyerekek simogatják, az asszony is megütögeti a nyakát.
- Túl messze vagyunk, gyalog estig se érsz vele haza.
- Hát, nem, de ha mi is odakötjük a kocsihoz, leül, hazáig aztán elkopik a hátsója.....betesszük hátra.
- Fenn a jó isten mulat! - nevet az asszony - ilyen kalandokról nem volt szó, mikor kiköltöztünk ide az isten háta mögé! - nevet az ember is
- Na akkor beszállás! - nem egyszerű, de ketten húzzák-vonják, betuszkolják a szamarat a puttonyba, mellé visszaszáll a lurkó, fogja a kötelet a füles nyakánál és úgy tűnik neki nincs gondja a kalanddal. Csukódik hátul az ajtó, beszáll az asszony, ölében a kicsi fiú és a férfi is fogja már a volánt, amikor egy rendőr autó áll meg előttük. Szép fehér Opel kék csíkkal. Nincs fél éve sem, hogy megkapták az új autót, szívesen parádéznak vele a környéken. Egyenruhás, idősebb férfi lép oda hozzájuk.
- Jó napot!
- Jó napot - válaszol Apa, az ablakot már letekerte az imént, mindenki más csendben meghúzza magát.
- Nem láttak erre egy kamiont szamárral a háta mögött?
- Hát....azt éppen láttunk. Mi is azért vagyunk itt, merthogy az a mi szamarunk volt.
- Beszóltak az őrsre innen a csirkésektől, hogy lopják a szamarat.
- Akkor köszönjük, hogy ki tetszettek jönni, de már megvan a szamár. - A közeg közelebb lép az autóhoz, szinte behajol az ablakon. Tekintete végigpásztázza a bent ülőket, másodpercekig időz a szamáron, végül az asszony hasán állapodik meg. Homloka ráncba fut, a szeme azonban árulkodón nevet, amikor megszólal:

- És mondja csak uram! Nincsenek egy kicsit sokan ebben az autóban? !

Balatonszárszó 2007. augusztus

Megérkeztünk. Idén már nem először, mégis valami meghitt nyugalommal tölt el a hely, az öreg ház, a hatalmas hársfa árnya, a Balaton illata. Kipakolunk, aztán persze irány a víz. Ma kicsit hűvös, de jó idő lesz a héten, hát majd melegszik. A picivel a partról nézem a nagyobbak önfeledt pancsolását. Program lesz most bőven, hiszen Zenés Vers Hete van Balatonszárszón, már vasárnaptól, ma szerda van ...sajnos. Mire a strandparkolóban felállított szinpadhoz érünk, már hét óra is elmúlt. Zene szól, a színpad előtt gyerekek, néhány felnőtt táncol, a "cifralépést" gyakorolják éppen. Anna először csak ácsingózik, aztán mindannyiunk unszolására beáll a körbe. Nyéhány perc múltán egy kedves hölgy mondókát tanít a gyerekeknek..." Első osztály i i i, második osztály bicikli... Megjegyezzük. Na persze, Anna ötödikbe megy az idén, ...az ötödik kiskirály. Na és Laci? "...hetedik osztály kisszamár, nyolcadik osztály nagyszamár!" Hát persze ez tetszik a huginak, bárhová sorolná is magát a bátyja, semmiképp sem hízelgő a titulus.

Vége a táncnak, játéknak, koncert következik. Eddigre a térre helyezett fapadok megteltek már.

A színpadon a Makám együttes énekel. Élvezzük a zenét, a ritmust. A picivel már nem soká maradhatok, de a nagyok még bordalokról mesélnek otthon, miután ők is hazaérnek.

- Borkóstoló is volt, - kotyog Anna - de a Danika nem engedte, hogy kóstoljunk! - Még szép!

Csütörtök. A Zenés Vers Hetének ez már az ötödik napja, ma sikerül kicsit frissebben érkeznünk, így Anna ismét élvezheti a táncházat. Én is. Dani ringatja Mátét, amíg beállok a körbe.

- Táncolok egyet, ha utoljára táncolok is - nevetek rá a nagyra. No ez nem is olyan mulatságos, a térdem tíz perc után felmondja a szolgálatot. A lengetős cifra után ki is kell szállnom, Anna persze marad.

Kaláka együttes. Talpalattnyi hely sincs a téren. A gyerekek ugrálnának a zenére, finom kérés érkezik a szinpadról: ez most nem a tánc ideje. Élednek a József Attila, Kosztolányi, Kányádi, Weöres Sándor versek. És a lista korántsem teljes. A csöppem ma nagyon megértő, szinte a koncert végéig türelmes. Ihletett hangulatban sétálunk hazafelé.

Pénteken már "lágy" a Balaton vize, öthónapos kisfiam is vidáman rúgdossa a habokat apró lábaival, miközben egy tegnapi " ismerős" kislány csatlakozik hozzánk, játszik a babával, miközben a " nagyon boldog! nagyon boldog! " felkiáltással jelzi, ő bizony érti a bababeszédet. Délután ötkor kapunk észbe, sietni kell, a játszóházakat rendszeresen lekéssük, de a tánc az fontos. Igaz én már a vízhez is sántítva érkeztem, így hát megint Annán a sor. Aztán a Bel Canto együttes, kellemes hangú fiatal nők énekelnek. Velük énekeljük Vuk dalát, és ami még emlékeinkben megmaradt a többi rajzfilm dalaiból. Kuksi dalát a "Valahol Európában"-ból most is megkönnyezem, mint mindíg, gyerekeim szerint az előadó még hasonlított is az egyik színésznőre, aki a Győri színházban szerepelt a musikal-ben, amikor mi is láttuk a darabot. Nos, a dolog nem egészen passzol ide, de azért élvezzük, és az utánuk következő narancssárga- és kékruhás rock and rolleresek műsorát is. Ám a nóták gyönyörűen tisztán csendülnek fel,gyerekeimet igencsak mulattatja, hogy magam is dalra fakadok. No ez nem az ő műfajuk, én sajnálom egyedül, hogy a picink miatt ismét csak egy részét sikerül meghallgatni a műsornak, bár aztán még a házig hallom, odáig hozza a szél a hangokat.

Szombat. A tegnap esti szél jól összekeverte a vizet, hűvösebb lett, így ma újra csak a nagyobbak élvezik, ám az esti táncházat Anna annál inkább, hisz sokkal izgalmasabb élő zenére táncolni. Mi is élvezzük, akik csak nézői vagyunk, egy rövid videofelvétellel meg is örökítjük a dolgot, sőt Dani a kisöccsével a kezében lejt egyet csak úgy mellettem. Ezt sem hittem volna!

A szinpadon a Misztrál együttes már elénekelte az első dalokat, mire apa is megérkezik, a következő három napban ő is velünk nyaral. Dsida Jenő versei elevenednek fel a dalokban.

Vasárnap a délelőtt még fürdőzéssel kezdődik, és míg kis családom a vízparton időz, sikerül papírra vetnem néhány sort. Ám aztán megerednek az ég csatornái és magam is megeredek egy esernyővel a kezemben, hogy felleljem a szeretteimet a strand melletti büfében. Itt aztán edzett anyukaként megszoptatom a bébimet, míg a nagykorúak söröznek, a kiskorúak pedig pizzáznak az üdítőjük mellé. Gondolatban drukkolunk az estéért, a magunk és a rendezvénysorozat szervezői miatt is, biztosan aggódva kémlelik ők is az eget.

Szerencsére megkönyörülnek az égiek, és ha kicsit késve is, de indulhat az esti program. Szent István napi megemlékezés, Csukás István díszpolgárrá avatásával egybekötve. Hatalmas tömeg gyűlt egybe, nem is sikerül már helyet találnunk. Fergeteges néptáncbemutató követi ezt, a közönség méltón megtapsolja a helyi táncegyütteseket. A Szélkiáltó együttes zenéjét csak egy ideig tudom a helyszínen hallgatni, kicsi fiam türelme ma nem tart ki, így a továbbiakról csak másnap értesülök gyermekeim beszámolójából. Igaz a tüzijáték hangjait nem sikerült kizárnom a kisbabám szobájából, de végül nem zavarta meg az álmát, és az utcabál is jól sikerült leszármazottaink szerint, így hát "minden jó, ha vége jó".

Néhány napig még maradunk, és ez a hét különleges élményekkel gazdagított bennünket, nagyon jól éreztük magunkat, köszönjük.

Séta

A kicsi az ajtó előtt toporog. Apró lábán kis piros gumicsizmák, november eleje van, mindenfelé úr a sár. A néni azt ígérte, sétálni mennek, és ő szeretett bóklászni a patak felé és az erdőben, meg a földeken. Mindig messzebb és messzebb menni. Anya persze megtiltotta, hogy egyedül elmenjen, és ő szófogadó volt. Nyílik az ajtó, a néni és apa még menet közben is beszélnek, mindig beszélnek, fontos dolgokról, hogy milyen volt a termés, meg hogy mit kell vetni, és időjárásról - túl sok eső esett, nem tartja meg a traktort a föld. Ő nem igazán értette ezeket. Értette a patakot, a fákat, ahogy a lába elé szórták ezer színű leveleiket, és a kavicsokat, a kövek közt surranó gyíkokat - most elbújtak, jó lenne megkeresni őket. Meg a nyuszikat a mezőn....talán egyszer mégis megvárják őt.
- Megyünk sétálni? - kérdezi.
- Most mégsem lehet, - mondja a néni sajnálkozva - apukád elvisz a faluba a buszhoz, majd legközelebb sétálunk. - A felnőttek beszállnak a kocsiba és indulnak. Ő csak néz utánuk. Nem, nem haragszik, igazán nem, csak hát megint egyedül maradt. A ház felé fordul, és beles az üveges ajtón. Na, igen, anya a babával van elfoglalva. Mióta megszületett anya ritkán ér rá sétálni vele....jobb volt amíg a hugi a pocakjában volt.
Óvatos léptekkel elindul Csak a patakig....- gondolja. Gondosan kikerülgeti a pocsolyákat, .....mert ő szófogadó. Néhány méter megtétele után egy bozontos, piszkosfehér kutyafej érinti a vállát.
- Bundás! Akkor mégsem megyek egyedül! - ragyog fel az arca, és lábacskáit mindjárt bátrabban szedegeti. Kis kezével belemarkol a kutya bundájába. Vastag, erős és meleg, a hatalmas kuvasz már felvette a téli ruhát. Így mennek együtt, beisszák a csendet, a nehéz párás levegőt kortyolják, tágul a világ és tágul a tüdejük tüdejük. Ők igazán szavak nélkül is értik egymást. Az emberek folyton értetlenkednek...meg kijavítják őt. Mert összekeveri a szavakat. Mintha a szavakon múlnának a dolgok. most élvezi, hogy megy, már nem vigyáz annyira. Apró lábnyomok maradnak az úton a sárban. Késő délután van, lassan és alattomosan ereszkedik a köd a határra. Csak mennek. Az út lassan elfogy a lábuk alól, előttük a nedvesen csillogó fekete szántás. A csizmácska nagyokat cuppog, miközben a sarat dagasztja. A kisfiú felkacag. És nevet a kutya is. Csak mennek. Egy-egy ázott fekete madár tollászkodik a föld közepén....és ott! Szalad, fut a tapsifüles! A kutya farka és füle megmerevedik egy pillanatra,...aztán mégsem indul a vad után. Neki most más dolga van. Az emberkölyök kapaszkodik belé. Lassan vissza kéne menni már, de a gyerek megy előre, hát ő is megy a kicsi mellett. Egy varjú károg fel figyelmeztetőn.
- Kár! Kár olyan messzire menni!
- Okoskodj másutt! - mordul vissza rá a kutya.

- Sanyi! Sanyi! - kiabál be az anya az istálló végében szöszmötölő embernek.- A kisgyerek nincs-e ott magával? !
- Nincsen. - vonja meg a vállát az, nem is láttam egész délután.
- Jaj édes istenem! Nem találom semerre, hiába kiáltok! Jöjjön segítsen megkeresni! - és indul, a ködöt a földet vizslatva kétségbeesetten - Nem szokott elmenni! Sose ment el eddig egyedül! Ez az átkozott tanya! Hogy nincs kerítés... és olyan sokáig szopott a pici! Jaj, hová tűnt ez a gyerek?! - mit sem számít , hogy az ember semmit nem hall mindebből, elindult az már a másik irányba keresni. - Kell, hogy nyoma legyen! - bíztatja magát - hisz akkora a sár, hogy megsüllyed még a pillekönnyű gyerek is. _ lesi a földet, az utat, s nemhiába, mert meg is leli a pici csizmácska nyomait, mint fonalra fűzött gyöngyöket. Dübörög a szíve az anyának odabent.... - meglesz! Meg kell lennie - Megy, megy és közben fel-felkiált, tenyeréből tölcsért formálva mindenfelé a ködbe küldi a kicsi nevét.
- Lacikaaa! Lacikám! Laciiii! - Elhagyja a patakot, a nyom ott van még, a patakba bele nem esett. - gondolja s megy tovább. - Hogyan is mert ilyen messzire elkódorogni? Hát nem fél ez a gyerek semmitől?! Ahogy lépked megerednek a könnyei is.... - Csak meglegyen! Csak meglegyen! - Hónapos babáját egyedül hagyta a házban, de most nem gondol azzal, hisz a pici biztonságban van, őrzi a rácsos ágy.
Eléri a szántást.
- Lacikaaa! Lacii! Kisfiam! - Cipője súlyos a rátapadt agyagos földtől. Egyszercsak a fejéhez kap. - Hiszen a kutya! - most érti meg a csizmanyomok mellett haladó bemélyedéseket a sárban. - Jaj, a Bundás! ...a drága Bundás vele van! - A kutyát kéne kiáltani - gondolja, de aztán inkább mégsem...csak vigyázza a gyereket, ott ne hagyja egy percre sem!
A ködben a fekete földön egy sűrű fehér foltra lesz figyelmes...meg valami apró sötétebb alakra. Már szalad, rohan, nem nézi a nyomokat...kiabál, könnyei záporoznak.
- Kisfiam! Kisfiam! - és a karja közt van, csak szorítja, tán sosem engedi el többé. Közben egy keze a kutyabozontban matat....kedves hű állatja.
- Hová...? Hová akartál menni kincsem, mondd! Jaj, Te!
- Csak...csak ide, Afrikába nyúlra vadászni! - vágja ki magát nagy komolyan a kicsi. Aztán...- Anya? A szemed....mért köpköd a szemed?
A novemberi köd messzire, messzire viszi egy asszony boldog nevetését.

Csak egy csepp élet....

Dübörög