lira

Ne sírj!

Csendbe bújva

Felhőbe takarózom, ködbe,
járom magam körbe-körbe...
aki most hal, született is,
aki szület, elveszett is,
ami tegnap, el sem jött még,
ami holnap, el is múlt rég.

Édes szülőm magzatom lett,
ringattam, míg megszületett,
s ringatom még álom-ébren
karjaimban teste nincsen

gyönyörűszép gyermekem.

Szentem

Oson az alkony

csöndes az este

kelti a göncölt

s borul a hegyre

int egy utolsót

hunyt szeme sarkán

még visszakacsint

az álmos nap rám

Szótlan az égen

Hold piperézik

sugarait lenn

tűztáncra kérik

- égnek a gyertyák -

bús vigalommal

mit sem törődve

az árnyékommal

Néma ajakkal

állok a kertben

szívem se jajdul

szellő se rebben

nem hív a gyermek

feledte anyját

könnyű a lelke

már rég odaát

Időnek fátyla

finoman lebben

megesik rajtam

könyörületben

egy árva virág

a szirmait sírja

ejti helyettem

önti a sírra

Látomások 1956-ról

Testek fekszenek az utcán,
mindegyik fölött angyal lebeg,
láthatatlan lágyan bontogatják
az életbe markoló kezeket.

A sortűz eldördült odafent,
idelent összeroskadó emberek,
valaki egy arcot tenyérbe temet
"az én fiam nem lőtt, nem lehet!"

Az ablakban remegve áll,
embert eddig még sosem ölt,
remélte a lövés nem talált,
neki is hazája ez a föld.

Anya rohan a földeken át,
kendője a kezében lobog,
eléri tán még a fiát,
...a vonat már sebesen robog.

Integet elmosódó arcok után
a mozdulat a levegőben marad,
könnyes szemmel bámul, bután:
utolsó fiával az utolsó vonat

száguld Ukrajnából a semmibe,
a "nem tudni hova" megint,
s ő belezuhan a félelembe,
az őszi nap rá aranyat hint.

A fal tövében egy anya zokog,
kántálja sírva most is magában
"dübörögnek az orosz tankok,
ne menj, ne menj az utcára fiam!"

Tegnap átölelte édesanyját
s szólt:"Elindultak már a többiek
megteremteni a szabad hazát,
áll még Újpest és a Csepel sziget.

Szólít a halottak szelleme,
kik a Kossuth téren értünk álltak
fegyvertelen a szavukat felemelve,
nem tudták, hogy a halálra várnak!

Bíztak, s nekünk bízni tovább,
helyettük is élni, vagy halni kell,
erősen fogom a puska tusát!"
...s homlokára még egy csókot lehel.

Testek fekszenek az utcán,
mindegyik fölött angyal lebeg,
a merev tenyerekbe írják,
örökre bennük lesz az üzenet!

Egy könnycsepp

Csillaggyermekek

Az idő, amit most írunk,

a XX. század vége,

s csillaggyermekek ezrei

érkeznek e földre.

Vad-szelídek, okosak,

kíváncsiak, érzékenyek,

korlátainkon áthágnak;

mások - számunkra idegenek.

Nehéz teher, amit az Isten

most a vállainkra rakott,

rájuk vigyázni, őket megóvni

néhányaknak már megadatott.

De sokan csak értetlenül állnak,

kérdésre választ nem találnak,

s, -  mert ide ők nem minket tisztelni jöttek,-

többet közülük már szemétre söpörtek,

mert éretlen  rá ez a társadalom,

felkészületlen ért ez a jutalom.

S, ha felnevelni őket a tálentum kevés,

így lesz a jutalomból: büntetés!

De van még jogunk s okunk a reményre -

a XXI. század elejére

.

1998.

Tavasztrilla.

Szólj furulyám tiszta hangon
Friss reggelnek párájában
szellő lovon felhőt kergess
csilingelj a harmaton!

Csengve-bongva fújogatom
kikeletet keltegetek,
Nap melegét én az égről
trillalázva lecsalom.

Szólj furulyám tiszta hangon,
Délidőnek verőfényén
csalogánydalt zengedezz és
visszhangozz a patakon!

Csiklandósan kacagtatom
rügyet bontó juhar ágán
bokor alján, cinkecsőrén
bújócskázik tavaszom.

Szólj furulyám tiszta hangon,
fuvallattal szálljon messze
alkonyatnak pirosában
balzsamírként szép dalom!

Lágy csendesen fújogatom,
elfáradt a Nap az égen,
szépen halkan, ne zavarjam,
altatómat zsongatom.

Rajzoljunk

Csak "Töredék..."

Süt a nap és az ökörnyál -

szelíd béke - száll s a nyár

habos virága...

jó ez a csend mára.

Míg legkisebb kölyköm ringatom,

mesének tűnik az atom,

az összes háborúk rút

képei sosem ivódtak

pupillámon át

agyamba...csak a Razglednicák,

s a Te válladon kereszt,

az Erőltetett menet sem ereszt

....és akkor beszól :" büdös zsidó!"

a szó harangot ver,

a lelkem felsikolt és

"Hé! Hé állj, ne tovább!"

Testvéred otthonát

dúlják fel e szavak!

Ha volt valaki jó a Tajtékos ég alatt,

ha volt ember, ki Ember egészen...

és Magyar, aki....jaj!

Megrontott gyermekek, kamaszszavak,

"lassútekintetű kés" az asztalon,

és mind barom,

aki mulat, és nem értem,

hogy nem nőttünk fel mégsem,

hogy hiába volt talán -

döbbenet - hogy arról írtál egykor,

mit elképzelni sem lehet!

Március álma

Vigyázz rám!

Fiamhoz

Úgy hányódsz a sorssal,

s vergődsz kis városod falain belül,

mint zárt kertben az őszi falevél: hol repül

világot vágyva, hol tétován, rezzenetlenül

kerítés tövébe ül.

Aztán újra megremeg

és hagyja-várja, felemeljék kajla szelek...

Kis szobád ablakán gondolatban belesek,

ha függönyöd behúzatlan engeded 

- férfit, vagy gyermeket -

ezerféleképp lelek Rád.

Van, hogy otthonnak tűnik a szobád,

máskor oly idegen,

nem is lehetnél távolabbi helyen

érezni, hogy átölel anyád.

Harang ne szólj!

Bim-bam, bim-bam, lélekharang,
meg ne szólalj! Aki itt volt,
aki elment, akit sirat
most a gyermek, kit átkarolt
tegnap még egy asszony, kinek
a szó, szeretet, szentebb volt
prédikáló álszenteknek
szavainál,- szemünkbe port
hintő pásztorolók pénzre
éhes tömege, mondjátok
csak mondjátok! - az ő lelke
bim-bam nélkül is a mennybe,
fel az égbe, angyalokkal

létra nélkül eltalál.

Nélküled is Veled

Advent

Advent, jó Apám!

Odafent a Csillag

már szent útját járja,

égre néz az ember,

s a Messiást várja.

Kis szobákban gyertyák

gyúlnak minden este,

ringó fénnyel lopnak

békét a szívekbe.

Csak az én szívem ma

nem tud megnyugodni.

Gyertyagyújtás helyett

ágyad szélén ülni

szeretnék, s szeretném

a kezem Tiédbe,

jó Apám, kulcsolni

szótalanul, csendbe'

belopakodhassak

lehúnyt szemeidbe.

Elfáradt szívednek

kapuján zörgetnék,

pásztorjátékommal

bebocsátást kérnék.

Nekem az Örömhírt

oda kell elvinnem,

örök élet pírját

az arcodra csennem.

Aggodalmas szívem

akkor megnyugodna,

s csókommal hajolnék

ráncos homlokodra.

Altató

Asszonyvers

Álmodban felsírtál az éjjel,
kezem a homlokodra tettem,
sóhajtottál, én is beleremegtem.
Ó én erős uram, tele konok hévvel!

Csak néztem, figyeltem arcod,
ahogy szemhéjad mögött a képek
peregnek, egymást hajtják vad remények
aztán elsímul minden: megnyerted harcod.

Ajkad sarkába mosoly ült,
elégedett volt és gyermeki -
nappal nem ilyenek arcod vonásai.
Ó, hogy szeretlek! lelkem lelkedbe merül.

Pannaébresztő

A lázadó

Emlékezünk

Emlékszel-e az első csókra?
Egy kicsi szobában ültünk ketten,
bánatos voltam akkor épp nagyon,
a karodban mindent feledtem.

Emlékszem még a magas hóra,
az autód az úton elakadt,
órákig a kapuban topogtam
míg vártalak, s közben csak szakadt.

Emlékszel-e a nagy napunkra?
Az oldaladon fehérben álltam,
könnycseppek bújtak meg a szememben,
esküdet a szívembe zártam.

Emlékszem a Te szemedre,
bennük titokzatos fény ragyogott
amikor csendben megsúgtam Neked,
mily édes terhet hordozok.

Emlékszel? Szép volt az alkony,
bíborfénnyel bukott alá a nap,
a Balaton hűs vizéből néztük,
s élveztük a lágy hullámokat.

Emlékszem rá, hogy lázas voltál,
remegtél, ahogy borogattalak,
gyógyszerért rohantam el az éjben,
s féltem, míg magadra hagytalak.

Emlékszel? Álmatlan éjen
bámultunk eget, ezer csillagot,
egy éppen akkor bukott a mélybe
szabadon, már nem kapaszkodott.

Így engedted el Te is
tűnő napjait a földi létnek,
ajkad sarkában megbújt mosollyal
megadtad magad a sötétnek.

Most itt ülök fejfádnál,
szólok Hozzád, beszélgetünk,
hogy voltál, nekem ma is ajándék,
gyertya ég...együtt emlékezünk .

Engem égess el!

Sóhajtás

Szeretnék újra gyermek lenni,

Nagymamával a városba menni,

Köszönni minden idegennek,

S örülni, ha néha visszaköszönnek.

Szeretnék újra gyermek lenni,

Pincébe, kertbe, padlásra lesni,

Kutatni nagy titkok után,

Üzent-e régről a nagyapám.

Szeretnék gyermek lenni újra,

Lépcsőnk korlátján lecsúszva

Rohanni eléd, ha jössz apám,

S haragodat egy kicsit se bánnám.

Szeretnék gyermek lenni újra,

Otthon , anyám, öledbe bújva

Hallgatni esti éneket,

S megszámolni a szívverésedet.

Epigramma

 A zene, a vers, a festmény,

s amit még művészetnek nevezünk,

- mint megannyi apró szentély,

hol önnön lelkünk nagyságára emlékezhetünk.

Minden rím, mi Téged megérintett,

minden dallam, mely Hozzád szólt,

kép, látvány, ha gyönyörködtetett,

- meghallgatásra talált ima volt.

2004. ápr. 28.

Ultrahang

Néztem a kispatak tiszta vizébe,

cikkanó halak a kövek között,

megyünk a télből a nyárnak elébe:

jövő a jelenbe beköltözött.      

Rezdül a testemben ébredő élet,                                                                   

moccanó lábak és dobbanó szív,

anyjával együtt ma hazavár Téged -

de gyerekhang csendül, és máshol is hív.

Bánat az örömmel összefonódva;

szeretni őket csak együtt lehet.

Sírja e dal és elmosolyogja:

érjenek össze a testvérkezek!

                    1993 ápr  

Kereslek

Napban, szélben,

Holdban, fényben,

Kínban, kéjben,

Van-ban, nincs-ben,

Ifjan, vénen,

Kereslek mindenütt.

Szóban, csendben,

Rosszban, szépben,

Porban, légben,

Fakérgében,

S itt vagy bennem:

Könnyeimben,

Fájdalmamban,

Rímeimben,

Ritmusomban,

Színeimben,

Illatomban,

Jelenemben;

s
Holnapomban

Álomsarok

/hexameter apró hibával /

Angyalok esznek felhő szélén mennyei mannát,

lábuk a semmibe lóg, tündéríz,- langy anyatejcsepp

mosolysarokban - álomtinta freccsen az égre,

festi a színeket, ontva a kincseket éji sötétbe.

Tollas a tánc is a tollasbálban, s álmodik éppen,

alszik a gyermekem, álom szépen lágy puha párnán.

Súg a fülébe a halk zeneszó, citeráznak a tücskök,

zöld tavirózsán csókot vár kis békakirálylány.

Hullámritmus hordja a hátán hetyke manócskák

szellőfútta kalapját, holdanya fénye, ha játszik

tó tükörében, sellőlánykák pikkelye csillan

lenge habokban s én csak nézem álmod az éjben.

Ötödik

Fényszövevény! A legszebb csoda!
Varázslat! Mindenség mosolya!
Angyaloknak égi zenéje!
Végtelen vizek tiszta kékje!

A Nappalom vagy s az Éjszakám,

hisz öröktől itt voltál talán,
vagyok a bölcsőd s a kenyered,
a játszótársad és istened.

Ma született

.....nem tudhatom, hogy ez a gyermek milyen kihívásokat, mennyi örömöt, bánatot hoz az életembe, de azt tudom, hogy a legszebb ajándék, amit életem harmadik harmadában kaphattam, és bárhogy legyen, tudom azt is, hogy ez - ő - a legnagyobb kegyelem ...  Köszönöm.

Úgy fáj

 

 

 

 

 

 

Szellő szökken, szememre száll,

pillám rezzenti s odébbáll.

Csodacsepp csillan, lecsordul,

orvul támadni meglapul

egy árnyék...Madárdal hallik,

rikoltás, sikoly panaszlik...

lágyan dúdol a fütty a fülemben,

s érzem, ki sikolt, magam itt bennem.

Őrjöngve fetreng agyamban

valami üresség - vágyfájdalmam;

elborít lassan síkot, teret,

reám telepszik a döbbenet!

Súlya vállaimat sújtja,

gerincem görbed alatta,

összeszorítja egész létemet;

a Halállal néztem farkasszemet!

Teljes lélekkel küzdöttem érted,

Te mozdulatlan, mosolyogva nézted,

hagytad kirabolni tested;

az sírba szállt - s Végtelenbe lelked.

1991