lira

Levél Valentin napra

Amikor lelked magját a pohos mindenség elejtette,
úgy hullott belém halk észrevétlen,
hogy csak a nyújtózó csírára eszméltem .. .
Titokból - titok. Lappangott s kifeszült,
mint a színek a záporitatta nyári égen,
kéken és fehéren, majd árnyalataira bomolva,
szivárványsorsra érdemesen fénylett a felismerés:
szerelem érett érintésre készen.
Foszlányaira szakadt ezer gondolat zakatolt,
szaladt a síneken fejemben,
a helyemben mit tenne, tehetne az, aki okos....?
poros elfeledett szavakat átkötni piros szalaggal,
illatba, sejtelmes meleg csendbe burkolni,
s úgy adni Valentin napkor...
vagy egy apró plüss macit szívvel...?
Valami harmatkék ibolyaízzel a számban vártam,
hogy súgjon a lég, a föld, vagy akár a kígyó sziszegve,
s írtam képzeletem tábláira egyre, hogy "nem szabad!"
...hisz nem szabad...
de valaki mindíg letörölte, valami mindíg letörölte...
És súgott a lég, súgott a föld, talán a kígyó is sziszegett,
s remegett minden idegpálya ujjam hegyétől egészen föl,
aztán vissza, úgy itta be a vágyott hitet,
s a kilincset a kéz lopva lenyomta.
Most nyitva áll a hetedik ajtó.
A józan ész - "ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel"
- érvel még egy utolsót, ...de kimondja ajkam a szót :
SZERETLEK

Úgy

Úgy láttalak meg tegnap téged
sivatagom délibábjaként,
mint homokba égetett létem
fölé rajzolt egyetlen reményt

Anyagtalan vágyból nemzetted,
szomjhozó nap az élet delén,
és" gyémánt reményű szerelmed"
rámtalált, mint sötétre a fény

(In)karmáció

Itt ülök csendben a fa alatt.

"Vagyok, aki vagyok."

Járnak messze téli fagyok,

nyár-szavakat morzsolgatok,

meg egynéhány éhes szúnyogot

s vérfoltot hagyó jóllakottat.

Itt ülök, szúette vén padon,

- vagyok, aki voltam -

akár élve, akár holtan,

ki velem volt, az most hol van?

falevélben, hárssziromban

emlékek hullnak rám s hagyom.

Itt ülök, fölém a lomb terül,

- vagyok, aki leszek,

belakva földi testeket

hibázom s újra érkezek -

ibolyaszínű fénykezek

mérik a sorsot emberül.

Egyedül ülök a fa alatt,

- voltam, leszek, vagyok,

jött-ment induló vonatok

üzennek múltat, holnapot,

leszek, aki voltam - és ott

ültél a padon, láttalak.

/Balatonszárszó 2006. július /

Az utolsó metró

Az arctalanná vedlett városban

elmosódtak a mozdulatok,

s az összefutott remegő fények

szorosan belémölelték az alakod.

A búcsú kopogott egyre hangosabban

sietőssé vált lépteink alatt,

amikor az utolsó metróba beszálltunk,

mellénk ült a száguldó pillanat.

Ostrom alá vette a végtelent

a szemedből kiszakadt sugár

szemembe élesfényesen csapódott...

íriszemen még most is táncot jár,

s esténként két néma árnyék a peronon

összeforrva az utolsó metróra vár.

...

Zenés Vers Hete Balatonszárszó 2007

Fényölelésben a nyárnak

délibabája megéled,

rőt pipacsoknak a szirmán

táncol a lába a szélnek.

Égipatak vize áldott,

tágul a lelke a térnek,

napra forognak a sárgák,

összeborulnak a kékek.

Sír-nevet itt ma a nóta,

tó tükörén idehallszik,

erre is arra is csillog,

nézd, hogy a csöppje sem alszik.

Körben a gyermekek állnak,

vége sosincs a mesének,

bor dala száll fel az égre,

szélbekiált ez az ének.

Messzire illan a légben,

szép szava szellemet éltet,

versre zenél a Kaláka...

alkonyat írja igéz meg.

Magamnak

Rámcsukódott
az alkony
- borszín
vére átzajlik
ereimen

az elcsitult
légben
mellkasomra ül
a nyár minden
gyümölcsének
illata

lábaimhoz
símuló
vizekről
szívem sugara

Áldozatot mutatsz be

Utolsó reményem a kalózkapitány,

hogy megfog, felkap és elvisz talán,

hogy nem kérdi majd, akarom-e,

s én csak szótfogadok, megyek vele,

elmegyek innen a romok közül,

ha magának elvesz hitvesül,

hogy anyja lehessek gyermekének,

s hogy anyja legyek végre az enyémnek,

mert nem tudok élni e falak között,

túl sok, mit e ház a múltból megőrzött,

bármennyire is előre nézek,

jelenemben ezer sebből vérzek,

s az idetévedő símogató kezek

naponta tépik fel bennem a sebeket,

s ha el nem lop a kalózkapitány,

itt vérzek el szerelmed oltárán.

1992. márc. 22.

Nappalba ér az éj

Éjjel álmomban feltámasztottam
a rég távozottat, aztán rémülten
néztem a választottat, mert
nem tudtam választani.

Éjjel, álmomban eltemettem
a jelenemet, aztán rémülten
vertem a szívemet, hogy
éledjek, mert én is belehaltam.

Éjjel, álmomban újra szerettem,
megnyíltam, aztán rémülten
belédkapaszkodtam, mert
féltem nagyon, hogy csak álmodlak.

Oly fáradt

Oly fáradt az este
és a csend magányos,
még virraszt felette
a távol, de álmos

közönnyé változik
a vonzás, hatalma
többé nem bátorít...
a sötétség karja

mélybe húz...meghalok
jön majd az égi fény,
s a fényben angyalok

Ránksötétedik...

Vélt-valós, emberi vétkek
sóhaja keres menedéket
májusi esőtől éledő
fű közt, s egyetemes térerő

öleli át kételyeinket.
Vannak még percek, mikor hiszed
küldetésedet...Jajdulsz aztán!
- férges, vagy mérges alma a fán,

s hogy messze nem eshet, tévedés!
A megélhető szépség kevés,
egyre kevesebb, álművészet
deformációk a fénylények

vérét szívják.......Ránksötétedik.

Ócskább vers

A reggel

Veled álmodtam, a semmit éltük,
pontba gyűlt időben üres teret,
a mozdulatlan mozdulatokban
csak a tekintetünk ölelkezett.

Testetlen lüktető puszta érzés
láthatatlan koncentrált hatalom...
örvénye elnyelt,  testembe  lökött,
s a Neved ébredt fel az ajkamon 


"A hajnal csodája így talált rám.
Tört-bíbor fényekkel remegett…
át meg átszőve új reménnyel,
szívembe rejtett szerelmedet." *

Címtelen négysoros

Hajnal vérét issza szürke reggel
a legszebb éji dal hazuggá fajul
Kívánj hát, amíg a csillagom hull,
orgyilkossá torzult metrika!

Holnapomért

hallgat az éjben a vágy szava
nézem az égen a csillagokat
csendsugarukba a fénybe simulva
temetni jöttem a tegnapokat

jég szike  vérzi fel ajkamat
érzem a számban az ízt keserűt
gyilkosa mának a holnapot áldom
titokba zárom a röpke derűt

hajnali fény ölel átkarol
óvom a léleköröm tavaszát
szél dala súgja fülembe az álmot
szivembe lopja a tünde csodát.

Immerschön

/ mégis lenni kell/

Búnak eredt a múlt ösvényein
kószáló bolygófény.( Nem véd
méhbajos világcsalás,
ingatag, ripők szófiabeszéd.)
Sikkasztott nappalok....
Az égen a hold csak fogyott
és a lét résre tartott fülekkel
várta a nemlét-pillanatot.
Feketére mállottak a  hervadt zöldek
könnyeket sírt minden vápa és hajlat,
esennen döngetett kaput
az erőtlen, hit- és vágyvesztett akarat.
Opálszínbe játszott a hold udvara,
egy eltévedt csillag vetett lobot.
Mindenkorszép bársonyvirág!
Ördög szült?...nékem  az angyal  hozott!

Út a semmibe.

Közönyösen futnak el mellettem táblák, feliratok:
Buszmegálló, Zöldkártya, Virágok, koszorúk, csokrok,
elsőbbségadás kötelező Stop! -  még fog a fékem -
Falu vége, Vadveszély jön ötezer méteren,
Mol gáz....aztán csak a fák fehér törzzsel, fázón kopaszon,
vagy feketén rohannak, repülnek már, és én hagyom,
csak hadd menjenek neki a vakvilágnak...
egy percig még elhiszem, hogy valahol várnak,
de az út belesüllyed valami kínzó hiányba...
a Semmi jön szembe s a Nincset kiabálja.

É(j)benkerti rébuszok

Az elhasznált lélegzetek mind múlttá lettek,
a lassú égéshez szükséges oxigéncseppeket
most a Te tüdőd préseli zihálva a számba,
és a létezésre kapott idő.
a  születésnapokat összevárja.
Így válik ünneppé az egész élet ,
a szemedbe írt "ne félj!" elég, hogy ne féljek,
s míg egy cseppnyi meleget tart, tenyered
a takaróm, s otthonod vagyok,
nyugalmad bennem megleled
Mert nekem sem nyolc az, ami három,
és titkaim nem a gyóntatószéknek szánom,
vágyott jövőnkben a múltunk is egyesül,
s ha bűn...hát egy, közös keresztre
belül, láthatatlanul feszül.

elveszetten

Állok a járdaszélen, átlátszom éppen.
Ő kacag és szalad - pirosat kap -
lassított pillanat - egy nagy
egy óriás gép - rekedten jajdul a fék...
összegörnyedek anyám hasában,
aztán  köldökzsinórra akasztom magam.


Állok a járdaszélen, átlátnak rajtam, félek
Ő a szemembe nevet, hisz gyerek.
Sziréna - csendbe tűnő -  élményfürdő,
öregapámat maszirozza egy szép nő -
bálabutik - énekel az eladó, zenetanár
- Vegye át személyes holmikat s vigye már!


Anyám hasában -anyám egy kórházban
a kórtermekből seregnyi gyerek dől
s mind egy ölbe zúdul - egy apró kéz nyúl
Ő magához vonja, de a holnapja
foglalt már, s a negyvenéves énben
újszülött lelkem sírva rám vár.

Vég nélkül.....

Tenyeremen nyújtom az életem eléd
- ilyen öreg és ily' ifjú még so'sem voltam -
csillag-robbanásoktól ragyog ma fent az ég,
a horizont kitágul, aztán összeroppan.


A Te lángod, ami most bennem lobog,
valóra válunk a titkok vajúdó ölén
és a világ bármily rendületlenül forog,
átlendülünk együtt az idő kerítésén.


A vágy hárfahangon vég nélkül dalol,
minden szívdobbanásunk lázasan összeér,
s a súlytalan szépségbe merült áhitattól
sikoltva izzik el az utolsó csepp vér.

Bal lábbal ...kel(l)etlen

REMÉNY-TEL(en)EMBEN

Itt most a szél hordja, s rakja
hegyekbe a havat, de csend van,
csak a számítógép zúg halkan
a hátam mögött - betegen zörög -
az ablakot nézem, a megvadult térben
száguldanak a hókristályok. Várok
egy hangra, mi engem is betakarna
szép-szelíden, vagy belémnyilallna
fájón. Csak álom, hogy vagyok Neked,
nem hiszem...és Te sem hiszed...
talán a vonat késett le minket....

Valahol méhek zümmögnek
a tavaszban, és virágok nyílnak.
Valahol nap süt le az égről,
a rügyekből a titkok kifakadnak,
langy vizekben ott most nászra készülődnek...
Ezerszínű a tánc , boldog és vihánc,
minden pillanatban csoda és dal van,
a nyárnak simulva érik a jövő,
és gyümölcsét az ősz meghozza,
s ünnepi ruháját hordja,
majd vetkezik, s megoldja...

Itt most a szél hordja , s rakja
hegyekbe a havat, a lég átláthatatlan,
csak néhány fa fekete alakja
töri meg a vakító fehér hideget.
A vizek befagytak odakint,
riadt madarak kapaszkodnak
a létbe, a fényről a tán sötétbe
kéne elbújni remegve, vacogva,
de szállnak, szembe a világgal,
szembe a halállal, s remélnek,
mert egyszer vége lesz a télnek.

Majd ha lemegy a függöny

Süketté, vakká

Belezuhantam valami éjbe.
Remegek, talán reszketés ez már,
csillagtalan magas ég a határ
fölöttem s alattam lent a mélyben!
Isten! Törj kerékbe!

Kezet...csak ujjat,egyetlenegyet
nyújts felém, míg lehet és mondj egy "állj!"-t,
vagy ugorj és kiálts egy hangos "várj!"-t,
ha Te is zuhanni kaptál kedvet!
Jajj, de az nem lehet!

El ne hidd, hogy amit látsz az csillag...
Csupán egy parányi porszem álma.
A fényét egy szép napon találta,
azt őrzi féltőn, s csak azzal villog.
Már semmibe illok!

Csend van itt kint és bent...oly harsogó!
Döbörög, zakatol...én üvöltök,
Ha senki se szól, megsüketülök!
Fejjel megyek a falnak, mint vak ló...
Az lesz csak a jó!

1991.

Buborékvers

Szappanbuborékokat fújok az ég felé
és féltőn kísérem őket tekintetemmel,
szellőhöz könyörgök, tán magasra emelné,
majd látom, ahogy egymás után pattannak el.

Már indul is útjára az újabb transzport,
szivárványgömbök a fényben szikrázva szállnak...
Nézd! Ott ! A fák felett már matuzsálemi kort
ért meg az egyik!...De jajj! Mind semmivé váltak!

A távozó

A test fölött megállt
a lélek és lenézett.
Körbelengte a könnyes arcokat,
már szenvedés nélkül,
szabadon érzett,
sorban átölelte a gyászolókat.

Meglebbent a függöny
a zárt ablakon csendben,
megrebbent egy picit a gyertyaláng,
és ott a jajduló
halk lehelletben
a ravatalra hullott a "Miatyánk..."

Dimenziók között
lebegve nem ismert kínt,
mint idegent nézte porhüvelyét,
egy gyermek még látta,
ahogy a magasból int,
majd elnyeli őt az örök messzeség.

Ezüstlilék

 

 

 

 

 

 

Nemrég még aranytányérok
néztek itt a nap felé,
sétámon most kopár tarló
fut egyhangún a lábam elé.
A köd ma nem szállt fel,
csak csedre vágyón
indultam ki a párába
botladozva, álmodón.

A nehéz levegő a vállamra ült,
a nyári csodák helye kihűlt,
s már épp bántam szökésemet
- idekinn sem békét, sem ihletet
nem lelek - a szárcsonkok közé
egy csapat madár telepedett.
Szépségük meglepett.

Csapat - mondom, miközben
alig lehettek tíznél többen,
tenyérnyiek, ezüstszárnyúak,
nem idevalók, csak átvonulnak,
a vándorúton épp itt pihennek
egy perc, s már újra felrőppennek.

Még rábámulhatok alulról fehér röptükre
- oly gyorsan vesznek bele a ködbe -
"klié-tlié" visszhangzik hívó szavuk
idegen tájon várják majd tavaszuk.
"Tlié-klié" kóstolgatom én is a daluk...

Ezüstlilék! ha májusban erre mentek,
kiáltsatok, hogy integethessek!

Tankavirág

Szeretsz még

Nem váltunk el haraggal,

csak tested vitted magaddal.

Lelked itt maradt velem,

esténként mellém lepihen.

Éjjelente, mikor alszom,

csókkal borítja be arcom,

újra átélem ölelésedet,

újra hallgatom szívverésedet.

És akkor a lelkem útrakel,

bárhol légy, mindenütt meglel,

ölelésem elviszi magával,

beborítja arcod csókjaimmal.

                                   1992. márc. 4.

Régi vers

Lassan lépek az úton.

Egy hópehely az orrom hegyére ül,

s már el is olvadt.

- Kis hópehely, talán te tudod,

mit ér az élet!

A tiéd oly rövid volt,

alig, hogy megszülettél,

már semmivé foszlott

csillogó fehérséged.

S nyomodban nam maradt más,

csak egy vízcsepp.

Miért zuhantál öngyilkosságba?

Hát nem jobb fázva élni le életed,

mint egy forró pillanatban

születve halni meg?

....Nem!

Még tankönyvek fölött,

másokat lesve

vajúdok megszülni magam,

de közben keresem,

amiért meghalhatok

egy forró pillanatban.

...Talán egy vízcsepp

mögöttem is marad.

1981.

A látnok

          AK vers

Ember! a sebhely arcodon

- tudtam - heg életeden is,

s egy asszony manduláján

ma száz rózsa kinyílik.

A gyermek szeme látni fog,

ha nem prédálja könnyeit,

s, hogy a magam Szomorán

majd egy másik látnok segít.

                           1992. márc. 20.