lira

Dübörög

Dübörög a rockzene a házban. A szatyrokat a konyha pultjára ejtem és állok. Vajon hány másodpercig bírom ki szó nélkül ezt a hangzavart. Kettő...három...de már indulok is a szobája felé
- Kisfiam! Itthon vagyok! - üvöltöm túl a dobszólót. Az ifjú egy laza mozdulattal lejjebb tekeri a hangerőt - szerintem nem működik.
- Még! Szétrobban a fejem, ha nem halkítod le!
- Ez egyáltalán nem hangos! - néz rám szemrehányóan, de azért még egyszer odanyúl. Becsukom az ajtót, nem akarok veszekedni. Egy darabig vagyunk. Én kint, ő bent az általa zenének nevezett centrumában. Érzem, ahogy tombol, a gitár már duplán szól, az egyik fele időnként elakad, de aztán újúlt erővel veszi fel a ritmust. Mert az van. Vad és brutális. Vadul és brutálisan hámozom a krumplit, ellene feszülök az ütemnek, nem hagyom, hogy a hatalmába kerítsen. Egyszer csak elhallgat az egész, mintha elvágták volna. Nem, nem késsel, vagy ollóval, ehhez legalábbis fejsze kellett. Dübörög a csend. Aztán kivágódik a szobaajtó, és ő fülre szorított mobiltelefonnal kedvező térerőbe ront. A démonoknak nyoma sincs az ábrázatán.
- Igen...én vagyok, tessék.
- .....
-Nem, délelőtt nem jó, akkor dolgozom.
- ........
- Rendben, holnap délután ott leszek. Viszontlátásra - elégedett mosoly terül el az arcán.
- Mi volt ez? - kérdezem - és mi az, hogy dolgozol? Tudtommal még iskolába jársz!
- Nem mindegy neked? - hangzik flegmán felelet helyett.
- Nem, nem mindegy! Ki hívott, és mért?
- Csak egy számítógépet kell rendbetenni.
- Mért neked? Nem vagy te szerelő!
- Meg tudom csinálni!
- De kinek, minek?
- Minek!?  Pénzért! Valakinek! - nem tudom, mit akarok mondani. Hogy ez tilos...és mi van, ha mégsem tudja megcsinálni, vagy elront valamit? De kezd magával. Mit is?
- Minek neked pénz? - na, most hülyeséget kérdeztem, azt tudom...
- Nem adtok eleget! - ez vád volt. Egyenesen bele a képembe. Közben már csukódik is a szoba ajtaja, és újra remeg a ház.
- Hé! Vegyél vissza! - sikoltom. Meghallotta.

Később átvált, számítógépes játék hangjai szűrődnek ki, lövések, rohanó léptek, halálsikoly. Bemenni nincs kedvem.

Hazaérkeznek a kisebbek is edzésről, zeneóráról. Némi veszekedés, panaszok, élmények, számonkérés.
- A Pisti ellökött a napköziben!
- Holnap elmarad a zeneóra. A nyelvtanom négyes lett.

Aztán:
- Kész a leckétek? Menj moss kezet! Te is, teríts meg légyszíves!  - este, vacsora, béke, TV, nem TV, fürdés, lassú csitulás. Az aprónép ágyban, de még pisilni kell, szomjas vagyok, ülj ide. Ülök. Símogatás, hátvakarás, jóéjtpuszi. Nagy levegő, mosogatás. Őnála is csend, a TV halkan szól. Ez jó. Kijön, köröz a konyhában, visszamegy. Aztán újra. Valami nem stimmel. Iszik. Végigsimít a hátamon és eltűnik. Befejezem a mosogatást, a szobája ajtajához lépek. Látom, hogy ül az ágyán gondolkodó pózban. "Nem szokott gondolkodni" -fut át az agyamon. Szégyellem magam.  Melléülök. Szenvedő képpel néz rám.
- Na, mi van?
- Kirúgott! Más kell neki. - csak bólintok, megsimítom az arcát, és tudom, hogy holnap újra dübörög.