lira

Kettős frigy a rózsakertben

Van egyszer egy nagy hodály*. Itt él Mihály a király. Lakáj* nem szolgálja őt, csak egy rőt szakállú harcos szamuráj.* 
A hűséges alattvaló, bár nem mondható róla, hogy bájos, a hatályos törvényeket, melyeket a király hoz, mindenkor betartja és betartatja az udvarnéppel. Személy szerint egy árva, kunkori farkú cincogó egérrel.

Mihály, a hodályban föl-alá sétál naponta, de most megunja s hívatja a szamurájt.
- Induljunk el vándorútra, oly jól esne egy kis túra. Nem kell tortúra*, némi elemózsia tán elég, a kaland-kúra gyógyítja az unalmat, s ráadásul ingyen, egyéb kívánságom nincsen.
- Felséges királyuram, utam arra van, merre Te mégy. Négy pogácsa hamuban sütve, néhány szilva, néhány körte, egy szál kolbász, az utolsó, egy fej hagyma, kevéske só, a tarisznyában jól elfér, míg enni nem kér felséged az úton. A kardom, mit atyámtól örököltem, megéleztem, felkötöttem, a védelem úgy vélem biztosabb az én a kezemben. Jó uram, rendelkezz velem!

Elindul hát a király, s megy vele a szamuráj. Hegyen völgyön vándorolnak, csizmáik is mind elkopnak. Mezitláb mennek hát tovább.

Egyszer csak egy TV-stáb akad az útjukba, filmesek keresnek riportalanyokat. Nagyokat pislognak, a szájuk meg tátva, Mihályt, és szamurájt látva. Tűzbe jönnek azonmód, bekapcsolják kameráikat, és on üzemmódba helyeznek minden mikrofont.
Lássuk ebből mi sül ki! Csak egy cipőreklám? Rövidfilm, vagy híradó? Talán egész estés nagycsaládi mozi? S romantikus elemekkel fűszerezve tálalják netán?

Mezítláb jár a király, vele jár a szamuráj. Király fején korona nincs ugyan, de valaha biztosan volt néki az is. Rongyos is kicsit, zoknija itt-ott lyukas, ám derekas szamurája oldalán a kard hímes-míves tokja bizonyítja Mihály királyságát.

De unalmas úgy a mese, ha nem történik semmi se. Lábuk alá fut egy patakocska, habjaiból felszáll egy dalocska:

"Rózsakertnek közepében

ül a sárkány kelepcében.

Ezer tövis fonja körbe,

hull a könnye, hull a földre.

Könnyeinek záporából,

sárkány-keserv patakjából

merít egy lány vizet

csöbörrel. Épp tizet

fordul, kádat tölt vele.

Napra nap megfürdik benne.

Mi mást is tehetne!

Szörnyű átok ül a fején,

egy vén tehén és

egy boszorkány

ebben a ludas,

egy garast sem kerestek vele,

puszta passzió az átok,

Hallgassátok:

- Míg a sárkánykönnypatak

egy királyig el nem halad,

akinek lábán nincs cipő,

és meglehet, hogy rongyos ő,

van vele egy szamuráj,

ki nem éppen csupa báj,

a patak nyomán ha ideér,

- a neve sem Elemér,

úgy hívják, hogy Mihály

hodályában nics lakáj, -

hűséges szamurája

a töviseket majd levágja,

addig másban nem fürödhetsz,

sárkány könnyben lubickolhatsz."

Meghallja ezt a király, akit úgy hívnak, hogy Mihály.- Vár minket a leánybaj, fogd a kardod szamuráj! És mennek ők mezítláb, mögöttük a TV-stáb. Mindent filmre vesznek, közben nem is esznek.

A patak is fut visszafelé, s egyre a dalt ismételi. Ki látott már ilyet?! Patak, s visszasiet?

-Látom már a rózsakertet. Nosza, vágd a töviseket! Rajta, te hű szamuráj! -Szól Mihály a király.
Forog a kard körbe-körbe, lecsap a zord tövisekre. Látja ezt a sárkány, s apadnak könnyei.
Elhallgat a szélben a dal. Kis csöbörrel a kezében éppen jön a lány, vizet merít, a patakban nincsen hal.
- Bőre fehér, haja ében, épp, mint a Hófehérkében. Gyönyörű a szem, a száj, -ámul, s olvad el Mihály.
Közben a szamuráj vet. De nem magot, hanem szemet a sárkánylányra, ki megérett a változásra. Ni már nem is sárkány! Csupa csipke, csupa rózsa, persze, hisz ő Csipke Rózsa!  


Lett nagy öröm, vigasság, és a TV társaság az egészet filmre vette, tegnap le is vetítette a Fókuszban, hogyan nősült a király, és vele a szamuráj.

Lábjegyzet:

-hodály: birkaól, de használatos a túl nagy alapterületű helyiségekre is.

-lakáj: Hyppolit- szamuráj:harcos, kardos hűbéres

- tortúra: felhajtás

-TV-stáb : egy film leforgatásánál résztvevő teljes bagázs*(bagázs: banda, csapat, csoport.)

Akarsz e játszani szavalóversenyt

Anyám, aki mellesleg és nem mellesleg is a versek megszállottja, az idén is tűzbe jött. Tiszta ciki! Az osztályunkból szinte már senki nem jelentkezik, főleg nem fiú! Néha elgondolkozom, hogy is jutottunk idáig, de már nincs igazán erőm tiltakozni. Mindig ő győz. Talán...ha nem lenne az a minden lében kanál húgom, akkor megúszható lenne a dolog. De Anna már megint idejekorán tájékoztatta anyát a verseny meghirdetett időpontjáról!

Pillanatok alatt lekerült a könyvespolcokról a házban fellelhető összes verseskötet...hát, van egynéhány.

- Na, kit szeressünk? Adyt, József Attilát? Szabó Lőrinctől már mondtál kétszer is. Most valami más kéne. Nagy vagy már, nyolcadikos, mi több, majdnem 15 éves. Férfihangod lett....-

"Nna ez az! Már megint úgy néz rám, hogy nem tudom, elszaladjak, vagy megöleljem!"

-Te tudod! - válaszoltam, és távozni készültem a szobából, de persze nem jött össze.

- Várj! Figyeld ezt! Kosztolányi vers! - és elkezdte olvasni. Néhány sor után gyanúm támadt....

- Anya, ne már! Nem mondok szerelmesverset!

- Ne viccelj! Ez NEM szerelmesvers! Hallgasd csak végig! - és aztán csak úgy magának mondta már - ...igen, ez éppen jó lesz. - Kész! Pontosan tudtam, hogy kár lenne minden szóért, már eljátszottuk ezt néhányszor. Rabja lett a versnek...és persze mindent el fog követni, hogy engem is a rabjává tegyen. Fixa idea! Azt hiszem így mondják. Mondjuk a" Nyitnikék"-et nagyon szerettem én is, azzal aztán a megyei versenyen harmadik lettem, ...na de akkor még csak negyedikes voltam. Már nem érdekelnek a versek!

Jól gondoltam. A következő napokban ekörül forgott minden. Kénytelen-kelletlen megtanultam a szöveget, merthogy ez feltétele lett annak, hogy azt tehessem ami jólesik, vagyis: megnézzem a kedvenc filmjeimet, játsszak a számítógépen, biciklizzek, focizzak - mi tagadás, ezeket jobban szeretem, mint a könyvek fölé görnyedést, meg a szerepléseket. Csakhogy! Nehogy azt képzelje valaki, hogy nálunk is úgy megy ez, mint a normális családokban! Mármint, hogy megtanulod a verset, elmondod, azzal kész, azt mondják " jól van kisfiam" és mehetsz.

- Ahhoz, hogy el tudj mondani egy verset, meg kell értened, meg kell érezned, eggyé kell válnod vele. - ezt szokta mondani anyám, s aztán tesz is róla, hogy az első kitétel mihamarabb megvalósuljon.

"A játszótársam, mondd akarsz-e lenni?" - Várj, nem jó! Kérdés, de milyen kérdés ez? Tele van máris titokzatossággal, közben benne bújik a vágy, hogy a válasz majd igen legyen. Akard, hogy akarjon, akit kérdezel!

"akarsz-e mindig, mindig játszani,"

- Látod, nem egy délutánra egy órára invitálsz valakit, hanem mindig-re! Egy egész életre, úgyhogy igecsak kedvelned kell. - ezt mosolyogva mondja, és ragyog.

"akarsz-e együtt a sötétbe menni,"

-Veszélyes, félelmetes dologban akarsz-e a társam lenni. Ezt kérdezed. Nagyon fontos kérdés. Mert nem vidám kerti parti az élet, tele van homályos, előre nem látható dolgokkal. A sötétben tapogatózni, előrejutni azért mégis más valakivel kézenfogva, mint egyedül.

Minden sorhoz tudott valami megjegyzést fűzni. Már már az volt az érzésem, nem is verset olvasunk, hanem regényt. Megtanulhattam, mit jelent fontosnak lenni, és mit fontosnak látszani, önfeledten örülni semmiségeknek. Az öltözködés ...na ezt nem kellett magyarázni, mert néha sóhajtok én is, amikor anyám beleszól, bár én inkább a "jó" ruhákat veszem magamra sóhajtva, úgyhogy most is csak abban reménykedtem, nem kell öltönyben szavalnom.

- Ünnep és elmúlás... Minden napban ott van. És a vers soraiban is egymás mellett szépen megférnek, egyre erősödve, egymásba kapaszkodva.

Ősz-tél, és az illatos tea. Álmok mellett a cifra temető, és a végén a legnyugalmasabb, legharmonikusabb kép, " virágok közt feküdni " a legvégső, megváltoztathatatlan ítéletünkkel. Nem lehet véletlen, hogy kétszer kérdezi: "s akarsz, akarsz-e játszani halált?"

- Jól van, anya! Értem már!

-... rendben, akkor már csak érezned kell. Ezt próbáld magadban....na menj, most ki kell teregetnem. - kész megkönnyebbülés volt.

Vasárnap délután ebéd után anyánk kiterelt bennünket, mondván, kell egy kis mozgás, meg aztán neki dolga van, és zavarná, ha itt lebzselnénk körülötte. Szívesebben ültem volna gép mellé, de ha anya a fejébe vesz valamit, nincs értelme hosszan vitázni, így hát fogtam egy könyvet és kivonultam vele az udvari fák árnyékába, leginkább azért, hogy mégse legyen teljesen igaza. Néhány oldal után a fejemre borítottam a könyvet és gondalataimba mélyedtem. Talán el is szundítottam néhány percre, de nem tarthatott sokáig, mert a húgom, a közelben hancúrozott a kutyákkal, és a lármájuk felbosszantott. Nem hagyhattam.... Hamarosan harci zaj kerekedett, és jó testvérek módjára verekedtünk az udvaron. Persze nem mertem igazán elagyabugyálni. Mindig attól félek, összetöröm a csontjait, ha erősebben megfogom, a kis béka pedig jól tudja ezt, és ki is használja! Néhány percen belül anyám az ajtóban állt, úgy sejtettem, szorulunk. De csak ennyit mondott:

- Most már bejöhettek. - Anna nem nyughatott. Az ajtónál, - szinte félrelökve anyát is - kielőzött, és bennem egyre jobban dagadt a harag. Egy időre azonban elterelte a figyelmem, hogy finom teasütemény illata csapta meg az orrom, és már kerestem is, merre lehet a sütis tálca. A nappali sarkában a dohányzóasztalon fel is fedeztem, de megállított a látvány. Az asztalon finom csipketerítő, és anya féltett porcelán teáskészlete díszelgett.

- Vendégeket vársz? - néztem rá kérdőn. Anya elmosolyodott.

- Igen, méghozzá nagyon kedves vendégeket....a fiamat és a lányomat!

- Ebből fogunk teázni? - lelkendezett Anna. - csak mi hárman?

- Na hamar, menjetek kezet mosni....én itt várlak benneteket egy teára. - Még nem sejtettem, hogy anya nem csak teát, süteményt akar kóstoltatni velünk. A Kosztolányi vers rubintéás hangulatát akarta megteremteni, de erre a felismerésre, csak később...napokkal később jutottam el.

Csütörtökön délután kettőkor húsz diáktársammal együtt az iskola kultúrterme előtt toporogtunk. Hamarosan megérkeztek a tanárok, és még néhány vendég, szülők, a falu elöljárói. Géza bácsi kinyitotta a terem ajtaját, és a felnőttek után szép sorban, kissé megilletődve mi is bevonultunk és leültünk a sorokban. Érkezett még néhány lézengő, unatkozó vagy kíváncsi gyerek, akiknek nem akadt jobb dolguk ma délután, minthogy végighallgassanak egy iskolai szavalóversenyt. Társaim közül néhányan a versüket gyűrögették a kezükben, vagy olvasták oly elmélyülten, mintha bizony nem tudnák kívülről, volt aki a mellette ülő versébe kíváncsiskodott bele, én a zsebemben hagytam a sajátomat. Nem tudtam eldönteni magam sem, izgulok-e vagy sem. Hisz ez az egész csak játék. A gondolattól nevethetnékem támadt, de persze csak egy ferde kis mosoly ült ki az arcomra, és lesütött szemmel a cipőm orrán találtam fontos nézegetni valót. Közben az igazgató úr elmondta a szokásos bla-blát....hogy köszönt, meg kíváncsian várja...és sok sikert kíván mindannyiunknak. Méltatta a költészet napját, aminek apropóján...szóval ilyesmi. Aztán megkezdődött. Először a kisebbek álltak ki, legtöbbjük versét ismertem, csupa Lócis, Mirzás, törpés és hasonló gyerekvers. Hát igen, ezekből aztán tényleg kinőttem már. Én leszek az utolsó, nincs min izgulnom - gondoltam - de mégis azt vettem észre, hogy a tenyerem nedves, és csendben végighúztam a nadrágomon.

Egy óra is eltelt már, amikor aztán a nevemet hallottam:

Következik: Gazdag László.

Felálltam, furcsán nehéz volt. Persze illett teljes hidegvérrel kiállnom, nem remeghetett a lábam, hisz a többieké sem remegett...azthiszem.

Már ott álltam szemben a közönséggel, és kerestem egy pontot, egy arcot, de semmiképp nem egy tanár arcát, féltem, attól csak zavarba jönnék, aztán egy kis elsősön állapodott meg a szemem, és így mondtam.

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani.

Hajaj! mégsem egy ilyen kis pisishez kéne intézzem a kérdéseimet - Nyilallt belém a gondolat, és miközben a verssorok már sorban kéredzkedtek kifelé a számon, a tekintetemmel egyre kerestem, kihez, kinek beszéljek. Aztán az arcok egybemosódtak...és mintha hirtelen valahol egészen máshol lettem volna. Homályosan éreztem, fogom a kezét valakinek...nem tudom...csak egy árnyalak a sötétben?,...de nem, egyedül vagyok! Én itt, és ti ott mind. Hát nem értitek? Játszani! Mindent mi élet!

És láttam anya sápadt arcát, ahogy felemeli a törött csészét...De a teát mégis megittuk! Anya némán kitörölte a könnyet Anna szeméből....De ti ezt nem tudjátok ott lenn! Hát én elmondom. Játszottunk, pedig fájt, tudom, hogy fájt az a törött porcelán. És más is talán....mégis játszottunk. És itt vagyok...itt állok, ti meg szemben, és játszom.  Azt játszom, hogy megérthetitek, hogy egyszer, ...nagyon sokára, de egyszer majd játszani akarom a halált....

Anyám, aki mellesleg és nem mellesleg is a versek megszállottja, az idén is tűzbe jött. Tiszta ciki! Az osztályunkból szinte már senki nem jelentkezik, főleg nem fiú! Néha elgondolkozom, hogy is jutottunk idáig, de már nincs igazán erőm tiltakozni. Mindig ő győz. Talán...ha nem lenne az a minden lében kanál húgom, akkor megúszható lenne a dolog. De Anna már megint idejekorán tájékoztatta anyát a verseny meghirdetett időpontjáról!

Pillanatok alatt lekerült a könyvespolcokról a házban fellelhető összes verseskötet...hát, van egynéhány.- Na, kit szeressünk? Adyt, József Attilát? Szabó Lőrinctől már mondtál kétszer is. Most valami más kéne. Nagy vagy már, nyolcadikos, mi több, majdnem 15 éves. Férfihangod lett....-"Nna ez az! Már megint úgy néz rám, hogy nem tudom, elszaladjak, vagy megöleljem!"
-Te tudod! - válaszoltam, és távozni készültem a szobából, de persze nem jött össze.- Várj! Figyeld ezt! Kosztolányi vers! - és elkezdte olvasni. Néhány sor után gyanúm támadt....- Anya, ne már! Nem mondok szerelmesverset!- Ne viccelj! Ez NEM szerelmesvers! Hallgasd csak végig! - és aztán csak úgy magának mondta már - ...igen, ez éppen jó lesz. - Kész! Pontosan tudtam, hogy kár lenne minden szóért, már eljátszottuk ezt néhányszor. Rabja lett a versnek...és persze mindent el fog követni, hogy engem is a rabjává tegyen. Fixa idea! Azt hiszem így mondják. Mondjuk a" Nyitnikék"-et nagyon szerettem én is, azzal aztán a megyei versenyen harmadik lettem, ...na de akkor még csak negyedikes voltam. Már nem érdekelnek a versek!

Jól gondoltam. A következő napokban ekörül forgott minden. Kénytelen-kelletlen megtanultam a szöveget, merthogy ez feltétele lett annak, hogy azt tehessem ami jólesik, vagyis: megnézzem a kedvenc filmjeimet, játsszak a számítógépen, biciklizzek, focizzak - mi tagadás, ezeket jobban szeretem, mint a könyvek fölé görnyedést, meg a szerepléseket. Csakhogy! Nehogy azt képzelje valaki, hogy nálunk is úgy megy ez, mint a normális családokban! Mármint, hogy megtanulod a verset, elmondod, azzal kész, azt mondják " jól van kisfiam" és mehetsz.- Ahhoz, hogy el tudj mondani egy verset, meg kell értened, meg kell érezned, eggyé kell válnod vele. - ezt szokta mondani anyám, s aztán tesz is róla, hogy az első kitétel mihamarabb megvalósuljon.
"A játszótársam, mondd akarsz-e lenni?" - Várj, nem jó! Kérdés, de milyen kérdés ez? Tele van máris titokzatossággal, közben benne bújik a vágy, hogy a válasz majd igen legyen. Akard, hogy akarjon, akit kérdezel!
"akarsz-e mindig, mindig játszani,"
- Látod, nem egy délutánra egy órára invitálsz valakit, hanem mindig-re! Egy egész életre, úgyhogy igecsak kedvelned kell. - ezt mosolyogva mondja, és ragyog. 
"akarsz-e együtt a sötétbe menni,"
-Veszélyes, félelmetes dologban akarsz-e a társam lenni. Ezt kérdezed. Nagyon fontos kérdés. Mert nem vidám kerti parti az élet, tele van homályos, előre nem látható dolgokkal. A sötétben tapogatózni, előrejutni azért mégis más valakivel kézenfogva, mint egyedül.
Minden sorhoz tudott valami megjegyzést fűzni. Már már az volt az érzésem, nem is verset olvasunk, hanem regényt. Megtanulhattam, mit jelent fontosnak lenni, és mit fontosnak látszani, önfeledten örülni semmiségeknek. Az öltözködés ...na ezt nem kellett magyarázni, mert néha sóhajtok én is, amikor anyám beleszól, bár én inkább a "jó" ruhákat veszem magamra sóhajtva, úgyhogy most is csak abban reménykedtem, nem kell öltönyben szavalnom. - Ünnep és elmúlás... Minden napban ott van. És a vers soraiban is egymás mellett szépen megférnek, egyre erősödve, egymásba kapaszkodva.Ősz-tél, és az illatos tea. Álmok mellett a cifra temető, és a végén a legnyugalmasabb, legharmonikusabb kép, " virágok közt feküdni " a legvégső, megváltoztathatatlan ítéletünkkel. Nem lehet véletlen, hogy kétszer kérdezi: "s akarsz, akarsz-e játszani halált?"- Jól van, anya! Értem már! -... rendben, akkor már csak érezned kell. Ezt próbáld magadban....na menj, most ki kell teregetnem. - kész megkönnyebbülés volt.

Vasárnap délután ebéd után anyánk kiterelt bennünket, mondván, kell egy kis mozgás, meg aztán neki dolga van, és zavarná, ha itt lebzselnénk körülötte. Szívesebben ültem volna gép mellé, de ha anya a fejébe vesz valamit, nincs értelme hosszan vitázni, így hát fogtam egy könyvet és kivonultam vele az udvari fák árnyékába, leginkább azért, hogy mégse legyen teljesen igaza. Néhány oldal után a fejemre borítottam a könyvet és gondalataimba mélyedtem. Talán el is szundítottam néhány percre, de nem tarthatott sokáig, mert a húgom, a közelben hancúrozott a kutyákkal, és a lármájuk felbosszantott. Nem hagyhattam.... Hamarosan harci zaj kerekedett, és jó testvérek módjára verekedtünk az udvaron. Persze nem mertem igazán elagyabugyálni. Mindig attól félek, összetöröm a csontjait, ha erősebben megfogom, a kis béka pedig jól tudja ezt, és ki is használja! Néhány percen belül anyám az ajtóban állt, úgy sejtettem, szorulunk. De csak ennyit mondott:- Most már bejöhettek. - Anna nem nyughatott. Az ajtónál, - szinte félrelökve anyát is - kielőzött, és bennem egyre jobban dagadt a harag. Egy időre azonban elterelte a figyelmem, hogy finom teasütemény illata csapta meg az orrom, és már kerestem is, merre lehet a sütis tálca. A nappali sarkában a dohányzóasztalon fel is fedeztem, de megállított a látvány. Az asztalon finom csipketerítő, és anya féltett porcelán teáskészlete díszelgett.- Vendégeket vársz? - néztem rá kérdőn. Anya elmosolyodott.- Igen, méghozzá nagyon kedves vendégeket....a fiamat és a lányomat!- Ebből fogunk teázni? - lelkendezett Anna. - csak mi hárman?- Na hamar, menjetek kezet mosni....én itt várlak benneteket egy teára. - Még nem sejtettem, hogy anya nem csak teát, süteményt akar kóstoltatni velünk. A Kosztolányi vers rubintéás hangulatát akarta megteremteni, de erre a felismerésre, csak később...napokkal később jutottam el.

Csütörtökön délután kettőkor húsz diáktársammal együtt az iskola kultúrterme előtt toporogtunk. Hamarosan megérkeztek a tanárok, és még néhány vendég, szülők, a falu elöljárói. Géza bácsi kinyitotta a terem ajtaját, és a felnőttek után szép sorban, kissé megilletődve mi is bevonultunk és leültünk a sorokban. Érkezett még néhány lézengő, unatkozó vagy kíváncsi gyerek, akiknek nem akadt jobb dolguk ma délután, minthogy végighallgassanak egy iskolai szavalóversenyt. Társaim közül néhányan a versüket gyűrögették a kezükben, vagy olvasták oly elmélyülten, mintha bizony nem tudnák kívülről, volt aki a mellette ülő versébe kíváncsiskodott bele, én a zsebemben hagytam a sajátomat. Nem tudtam eldönteni magam sem, izgulok-e vagy sem. Hisz ez az egész csak játék. A gondolattól nevethetnékem támadt, de persze csak egy ferde kis mosoly ült ki az arcomra, és lesütött szemmel a cipőm orrán találtam fontos nézegetni valót. Közben az igazgató úr elmondta a szokásos bla-blát....hogy köszönt, meg kíváncsian várja...és sok sikert kíván mindannyiunknak. Méltatta a költészet napját, aminek apropóján...szóval ilyesmi. Aztán megkezdődött. Először a kisebbek álltak ki, legtöbbjük versét ismertem, csupa Lócis, Mirzás, törpés és hasonló gyerekvers. Hát igen, ezekből aztán tényleg kinőttem már. Én leszek az utolsó, nincs min izgulnom - gondoltam - de mégis azt vettem észre, hogy a tenyerem nedves, és csendben végighúztam a nadrágomon.
Egy óra is eltelt már, amikor aztán a nevemet hallottam:
Következik: Gazdag László. Felálltam, furcsán nehéz volt. Persze illett teljes hidegvérrel kiállnom, nem remeghetett a lábam, hisz a többieké sem remegett...azthiszem.
Már ott álltam szemben a közönséggel, és kerestem egy pontot, egy arcot, de semmiképp nem egy tanár arcát, féltem, attól csak zavarba jönnék, aztán egy kis elsősön állapodott meg a szemem, és így mondtam. 
Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani.
Hajaj! mégsem egy ilyen kis pisishez kéne intézzem a kérdéseimet - Nyilallt belém a gondolat, és miközben a verssorok már sorban kéredzkedtek kifelé a számon, a tekintetemmel egyre kerestem, kihez, kinek beszéljek. Aztán az arcok egybemosódtak...és mintha hirtelen valahol egészen máshol lettem volna. Homályosan éreztem, fogom a kezét valakinek...nem tudom...csak egy árnyalak a sötétben?,...de nem, egyedül vagyok! Én itt, és ti ott mind. Hát nem értitek? Játszani! Mindent mi élet!És láttam anya sápadt arcát, ahogy felemeli a törött csészét...De a teát mégis megittuk! Anya némán kitörölte a könnyet Anna szeméből....De ti ezt nem tudjátok ott lenn! Hát én elmondom. Játszottunk, pedig fájt, tudom, hogy fájt az a törött porcelán. És más is talán....mégis játszottunk. És itt vagyok...itt állok, ti meg szemben, és játszom.  Azt játszom, hogy megérthetitek, hogy egyszer, ...nagyon sokára, de egyszer majd játszani akarom a halált....

Az én rapszódiám

Kalapját a nyár fejére tette s elköszönt.

Sárgul az erdő lombja fönt a dombokon,

homlokomon gyűrődés, hajam ezüst

szálakkal tele. Az ősz konok szele elcsitult.

Kiskabátom vállamra vetve, a pergő

levelekre írom életem.

*

Rég kedvelt helyem - így hívom: öreg hölgy -

a tölgy széles törzsének vetem hátam.

Egy sóhajtásban a suhanó évek vállukra

vesznek, aztán letesznek hol szelíden,

hol vadul, szívem ritmusa belesimul az emlékekbe.

*

Mama?

Itt vagy, érzem illatod, még elsuttogod

ágyamnál az esti imát, én az ég minden csillagát

rád fonom és ringatom magamban a képed, ahogy

Te ringattál egykoron.

*

Szőke volt? Barna volt? Hogy dalolt!

Szőke volt a búzatábla, s barna volt talán,

Dalolt nekem, énekelt, huncut mosolyán

megcsúszott egy napsugár...hová lett neve?

Csak futottunk és kezemet fogta a keze.

Szőke volt? Barna volt? Hová lett neve?

Csak rohantunk és kezemet fogta a keze.

*

Mama?

Itt vagy, érzem illatod, még elsuttogod

ágyamnál az esti imát, én az ég minden csillagát

rád fonom és ringatom magamban a képed, ahogy

Te ringattál egykoron.

*

Az árnyékok lassan nyúlnak

rám hajol a délután

Az árnyékok lassan nyúlnak

rám hajol a délután

reggelente ébreszteni

így hajolt rám jó anyám

reggelente ébreszteni

így hajolt rám jó anyám!

Az árnyékok  lassan nőnek

az élet elvesz-odaad

mit itt hagytál jó apám,

amíg élek, itt marad.

Az árnyékok nőnek lassan,

nincs is árnyék csak homály.

Öreg hölgyem ráncos kérgén

alkonyt jár a délután.

*

Megborzong a lég, lomb sűrűje rezzen,

Holtakat költeni ólálkodik, setten'

a vad óhaj, majd mámorrá duzzad,

álmos valóból a lélek felriad,

és táncolni kél kedve hirtelen!

Az egész világ egy nagy-nagy táncterem,

és ott a színes forgatag közepén

csak táncol-táncol egy kortalan én.

Amit ő már tud biztosan,

idelenn megsejtem magam,

- szemem már zajtalan-

vége nincsen, csak a végtelen van!

Új magyar nyelvtörő

Aki peckes, lehet köpcös, aki köpcös lehet peckes, ám egy dalia nem lehet köpcös, csak peckes, mert ha köpcös akkor nem dalia.

Angyallány /jav/

kritika négy sorban

Mily kedves a vendég,  s marasztalnád,

dicséred is, bár e néhány szó kissé fukar ,

Biztosan szép  az, ha jó nyár  jár rád,

ritkán jó az őszülés,  - s a munka -  ha hamar.

A kabát

Egy kabát, melynek valóra váltott álma,
hogy nem ott a széken a sötétben várja
az új napot hasadni tovább...

Míg el nem korhadt szívem minden sejtje,
nem hagyja egy percre sem, hogy elfelejtse -
utolsó vércseppembe kódolva a Te neved írta,
így lüktet bennem míg élek : " Attila "

A kabát.
Hajnalok. Hasadás.