lira

Én is

Álmomban én is öltem.
Olyan könnyű volt, természetes.
Nem működött bennem
semmilyen gát. Aztán:
Hidegverejtékben fürödve
zokogtam át az éjszakát,
és azóta bűntudat gyötör.

Kicsi Dávid kis faluja

-Édesanyám! - így szólt Dávid - elveszett,
elveszett az én kis falum, ellenséges
rabló népek bitorolják nevemet!

-Ne sírj fiam, ne sírj lelkem, építek,
építek én neked szebbet, sárgán fénylő
búzamezők táplálják majd népedet.

Magas tornyán messzi földről érkezett
utazók és nagy harcosok elámulnak
s a világba szerteviszik híredet!

-Édesanyám! Jön az ellen, vérpiros,
vérpiros a lobogója, sárgán fénylő
búzamezők földjein már itt tapos!

-Csatasorba! Druidáim, phalanxok,
haeduánok, ti az élre védelemre
jó lovakkal felkészülve álljatok!

racionalitás

A racionalizmus, vagy racionalitás az, ami nem győzhető meg csodával sem. ezért nem is vitaképes. Fényre - hitre - jutni csak a racionalitás elhagyásával lehet.

Férfi csend

/limerick torzó/

ma meglepett a múzsa

számra ült

fejemben helye hült

hamisnak

si gaznak

Aki /új/

Akad, aki jelöl, és kit megjelölnek.

Van - gondolom én - ki elrendelt jelöltnek.

Van még, aki jeles - magam csak jeletlen

epizodista egy megjelölt jelenben.

Van több Aki. És vannak Mások is itt.

Nem másai másnak s épp csak egy kicsit

hasonlíthatnak -  mégis -  az Egyre,

ki ráöltötte arcát szellemre, lélekre.

Boldogok, akik boldogok

Alig voltam nyolc éves. Baranyából költöztünk az ország északi részébe, új otthonuk lett. Kicsi konyha, vagy főzőfülke inkább, egy szoba meg még egy negyed, egy "nappali"  ahol körbeültük az asztalt, és a konyha mellett egy zuhanyfülke nagyságú kis bemélyedés. Itt tartottuk a lavórt, amiben mosakodtunk, és éjjeli edény is volt benne sürgős esetekre, mert WC  csak kint volt, s nem is közel. Esténként, ha ilyenféle gondom támadt, általában kibekkeltem, hogy a bátyám - aki két évvel idősebb nálam - fiúi mivoltából kivetkőzve megkérjen, hogy kísérjem el, hogy dolgát végezhesse. Így nekem  nem kellett bevallanom, hogy magam is félek egyedül kimenni a sötétben.

Túl voltam már a költözés megrázkódtatásain, feledtem az elvesztett játszópajtásokat, vőlegények hadát, akik amúgy is jöttek, mentek gyermeki életemben -  megvallom nem voltam túlzottan állhatatos, s nem jelentett problémát számomra, ha egyszerre akár több  kedvezményezettje is akadt gyengéd érzelmeimnek.

Már megérkezésünk első napján belevetettem magam az új környezet felfedezése adta örömökbe. A gond akkoriban messze elkerült még, bánataim gyermeki bánatok voltak, melyeket könnyen letörölt arcomról anyám egyetlen simogató szava, vagy a testvérem, aki már akkor igen krititikus szemmel nézte e teremtett világban az embert, s fanyar humorral juttatta kifejezésre meglátásait. Tette mindezt különös tekintettel apánkra, aki tekintélyelven nevelt bennünket. Az ő nem-je, az ő igen-je nem tűrte a határátlépőket,  ám azt is el kell mondanom, nem példája ellen való  volt mindez. Számomra ma is ő a becsület, a tisztesség, és a szeretet megtestesítője.  Nem volt, hanem van. Hiába, hogy három éve már nincs velünk.  Kívülről talán keménynek tűnhetett,  voltak olyan barátnőim, kiket csak akkor tudtam becsalogatni hozzánk, ha kérdésükre - Apukád itthon van? - nemmel tudtam felelni.  Komoly, szigorú tekintete sokakat megtévesztett.  Tanítványai azonban nagyobbrészt  éppúgy rajongtak érte, mint én, tudása mindig megbízható volt, ám bármilyen témában kérdeztünk tőle, leginkább csak támpontokat adott, hogy a válaszokat magunk találjuk meg.  Ezt tette akkor is, amikor már felnőttünk, és kapcsolatunk vele a tekintélyelvű apa-gyerek kapcsolatból  az egyenrangú felnőttek kapcsolatához közelített. Közelített,  így mondom, mert sosem múlt el belőle, hogy apámra felfelé nézek.

Alig néhány napja laktunk ezen az új helyen. Az utcára csak a nagyobb szoba ablakából lehetett kilátni.   A lakás ajtaja - pedagógus szolgálati lakás lévén - az iskola udvarára nyílt, az udvar kapujával szemben pedig a katolikus templom márványlépcsős bejárata, melyet már jól ismertem, hisz ideérkezésünkkor az első felfedezéseink egyike volt a lépcső két szélén húzódó márványcsúszda.  Miután ily módon lakók is voltak az iskolában, a kapu vasárnap is nyitva állt, nem is volt rajta zár, sem lakat. Alig-ősz volt, forróságnak már hűlt helye, de a nap életkedvének teljében sütött. Ezen a vasárnapon kíváncsian álltam az udvaron, figyelve a templomba érkezőket, hallgattam a kiszűrődő énekeket és a közös imát.  Ismeretlen volt számomra ez a világ. Nem jártunk templomba.  Isten, vallás, hit, ezek pusztán homályos szavak voltak a számomra. Dereng ugyan, hogy nagymamám hozott szóba ilyesmit, és persze elméletileg tudtam én, hogy az emberek a templomba imádkozni járnak, és hát ők azt hiszik van Isten, aki megjutalmaz, vagy megbüntet aszerint ki mit érdemel,  de nekem megvolt a magam istene, akinek ölébe kucorodhattam, belefúrva fejemet dohányillatú ingébe, és aki a fenekemre csapott, ha rossz fát tettem a tűzre. Ilyen egyszerű volt.  Honnan is tudhattam volna nyolc évesen, mi a vallás, mi a materializmus, meg a kommunizmus. Honnan tudhattam volna, hogy  apámat, aki mélyen vallásos nagyanyám mellett angyalarcú kisfiúként maga is áldozott, aki kamaszként még minden vasárnap együtt térdelt másokkal a templomban, miféle megrázkódtatások, és miféle új eszmék térítették le erről az útról.  Akkor még ezt sem tudtam. Mármint, hogy az édesapám valaha templomba is járt.   Valamiféleképpen ez tabu téma volt nálunk, s apám nem tűrte, hogy nagyanyánk "hülyeséggel" tömje a fejünket, nagymama pedig respektálta apánknak ezt a döntését. Ő maga elment a templomba amikor csak tehette, de nem velünk élt, így ezt is csak évekkel később konstatáltam magamban.

Végetért a mise, és az emberek szépen lassan kifelé jöttek, ráérősen, vasárnapiasan,  megálltak még pár szót váltani a lépcső aljánál. Idősebb asszonyok kíváncsi pillantást vetettek felém is, de minthogy a kapu rácsai köztünk voltak, nem szólított meg senki, én pedig füleltem, mondatokat raktároztam el a fejemben, ilyeneket:

:"Szépen prédikált ma az atya. -  Az, de láttad- e az Eipli Marit..hogy kicsipekedett.- Kicsipekedett?! Istenkáromlás ahogy abba a rövid szoknyába illegette magát! "

"Hazafelé jössz Juliskám? - Menjél csak Irma, én még betérek egyet imádkozni az öregem sírjához, a virágot mán odatettem, csak idő nem volt a mise előtt."

Aztán a férfiak

" Nem állhatom én ennek az ostyának az ízét, csak le kéne öblíteni.- Ammondó vagyok komám, hogy egy jó misére mindig inni kell!"

Bámészkodásomból anyám ebédre hívó szava szólított el.  Enyém volt a terítés, persze bátyámmal közösen, anyánk pedig már hozta is a vasárnapi levest az asztal közepére.  Nálunk nem volt kötelező vasárnap a húsleves, de jobban is szerettük anyám tejfölös krumpli, zöldbab, vagy karfiollevesét,  és a még ezeknél is egyszerűbb rizslevest, amit apánk főzött néha, ha anya valamiért távol volt.

- Merítsd ki a levest kislányom, hadd hűljön, de csak óvatosan.  Még sül a fasírozott. -  Szokás volt nálunk, hogy a levest anyám előre tányérba szedte mindenkinek, és ahogy nőttem, ezt a feladatot is megkaptam  a terítés mellé. Apám összehajtogatta az újságot amit olvasott. Népszabadság 1970 szeptember 5.  A szombati szám.  Amíg olvasott nem szerette, ha zavarjuk, így most, hogy letette az újságját, megkérdeztem,  mintha csak mellékesen kérdezném :

-Édesapa, mért mennek a templomba az emberek ?

- A bizonyítványukért. -  szűkszavú válaszából sejtettem, hogy nem kedves ez a téma a számára, de gyerek lévén mégsem értem be ennyivel.

- Milyen bizonyítványukért?

- A lelki szegénységi bizonyítványukért! -  éle volt ennek a mondatnak, ha értelme előttem nem is. -de tettem még egy próbát

.- És mi mért nem járunk...?

- Azért mert nekünk nem kell az a bizonyítvány!   Jó étvágyat! - s ezzel befejezett volt a templombajárásról a beszélgetés.  Bátyám pedig kihasználva az alkalmat, valamely matematikai összefüggésekről kezdte faggatni őt, s e témában már édesapa is hajlandó volt hosszabb mondatokra

- Szedd össze a tányért és hozzál laposat! - mondta anyám, amikor óvatos kopogásra lettünk figyelmesek. Mivel a bejárati ajtó dupla volt, belső része pedig felül üveges, látszott is,  hogy   idősebb férfi a kopogtató. Ugrottam ajtót nyitni, mint a család legkíváncsibb természetű tagja. Piszkos ruhájú, ősz bácsi állt az ajtóban. Alamizsnát kért.  Én most láttam először koldust életemben.

- Csak ha pár forintot adnának nagyságos uram, megköszönném. - és úgy könyörgött a tekintetével, hogy gyermeki lelkem belerendült.

- Nem vagyok nagyságos úr ! - dörrent rá apám - Menjen innen jó ember,  pénzzel nem szolgálhatunk.

- Három napja nem ettem....

- Ételt azt kaphat! - s anyám már merítette is egy bádogtányérba a sűrű levest, s egy karéj kenyérrel egyetemben az öreg kezébe nyomta.

-Hellyel nem kínálhatom, de itt a lépcsőn megeheti.

-  Le is ült a bácsika, s anyám becsukta az ajtót.  Bizony jókor, mert a nem mindannapi illat, ami a piszkos ruhákból áradt,  kezdett befurakodni a nappalinkba is.  Csendben ettük meg a fasírozottat a kapros tökfőzelékkel, ami akkor még nem, de ma egyik legkedvesebb étel a számomra, persze megenni megettem akkor is, apánk nem tűrte meg a válogatást. Odakint végzett az öreg is, megkoppantotta az ajtót, s megnyitotta óvatosan, hogy az edényt visszaadja. Közben mégegyszer megpróbálkozott

.- Csak pár forintot...ha adnának.

- Nem adhatunk pénzt jóember, menjen békével! - mondta apám  kicsivel szelídebben, mint előzőleg, de ugyancsak határozottan.

- Az öreg becsukta az ajtót, de az üvegen át jól láttam, hogy nem ment el, hanem visszaült a bejárat előtt a lépcsőre.

- Mért nem adunk neki édesapa? - kérdeztem

- Azért mert az első útja a kocsmába vezetne. Nem látná hasznát kislányom! - értettem én ezt a mondatot, meg nem is. Ott kint az a szegény ember, pénz kell neki, úgy kérte!  Hát számít az, hogy hova megy vele?  Olyan szomorú a szeme!

- Van énnekem pénzem édesapám, akkor adok neki én! - mondtam megmakacsolva magamat.

- A te pénzed kislányom, de nem segítesz vele rajta! - én aztán a mondatnak csak az első felét fogadtam a kis vevőkészülékemmel, hogy az engedélyt megkaptam, az én pénzem, tehát ha akarom, a koldusé is... s már térültem is a pici szobából ahol az emeletes  ágyon kívül  csak egy íróasztalka fért el, annak egyik fiókjából kotortam elő kis vagyonomat, ami éppen 10 Ft volt, papírpénz. Hogy mire lehet elég ennek a kisöregnek, nem is volt fontos, mindenesetre öntudatosan vonultam el apám előtt, önálló akaratomat érvényesítve, ha ellenére volt is az én istenemnek.

Kilépve az ajtón nem láttam a koldust. lám ő közben belenyugodott az ítéletbe, és már kifordult a kapun. Én azonban eltökélt voltam, és szaladtam utána, ennek a tízforintosnak a sorsát én már eldöntöttem, úgy kell hát lenni annak. Csodálkozva nézett rám a bácsika, és amikor a markába csúsztattam a vagyonomat, felragyogott a szeme és a kezemet elkapva szúrós puszikat nyomott a kézfejemre, ijedten húztam  el, nem vártam a hálálkodását, futottam vissza a kapun belülre aztán lassítva csendben be, és még beljebb egészen a kicsi szobáig, s ott is bebújtam az emeleteságynak a sarkába.  Itt aztán folyást engedtem a könnyeimnek amelyek megállíthatatlanul törtek fel.

Azon a napon senki nem jött utánam, hogy megvigasztaljon.

Február van

Süt a nap kint, sár van, sárban tapos a kisfiam.

Naponta ötször cserélünk rajta ruhát, és hét kiskutyát

is hozott ez a tavasz előttiség.

Bár még hideg a reggel, hűvös  az est,

nem rest a macskánk némi vadászatra,

s padlásunkon áll a bál.

Biztosan Neked is zsebedbe csúszik már a sál,

ha délután  a Köröndön téblábolsz netán,

vagy Örs vezér terén.

No én csak itt a várostól messze, a semmi közepén

várom a tavaszt, a tavaszt itt várom én.

Ahol az angyalok laknak

"A vers valóság, de másként az leírva és olvasva. Leírva rögzül, s amíg el nem olvassa valaki, halott tárgy része lesz,merev mintázat, tetszhalottnak mondható,és annyiszor és úgy támad fel, ahányszor és amilyen olvasója akad."

/Horgas Béla/

Ha kimennék az utcára és ott tenném fel a kérdést:" Mi a vers?", vajon milyen válaszokat kapnék?

Valaki azt mondja,sietek, ne haragudj.  A másik nem mondja, csak legyint. Végre sikerül megállítanom egy csapat fiatalt.

- Szerintetek mi a vers?

- A vers? -

- Egy irodalmi műfaj.

- Igen- mondom - de mi az, ami ma versnek számít, mit jelent a számotokra a vers?

- Háát....versek szólnak a szerelemről, meg hazaszeretetről, vannak tájversek, meg még más félék.

- Én nem szeretem a verseket, voltak kötelezők, de annyi mindent belemagyaráztak, amit én nem láttam benne, jobb egy próza, az az, aminek látszik. - és nevet.

- Én arra vagyok kíváncsi, hogy szerintetek mitől vers a vers? Mitől jó?

- Mitől...?

- A versnek vers formájúnak kell lenni....aztán rímel.

- Akkor mi van a szabadversekkel, azok tán nem versek,?- szólal meg egy másik.

- ...de azok is, na de formája azoknak is van, nem?

- Akkor ez elég? Végy egy szöveget, törd vers formájúra és kész a vers? - nevetnek.

- A verset költő írja...ihletett állapotban. - mondja az egyik.

- Jó, de ki a költő?

- Hát akit megszáll az ihlet...

- vagy az ördög. - megint nevetnek.

- De hülyék vagytok!- mondja egyikük, bár látszik, hogy neki is tetszett a poén.

- Bocsi, de mennünk kell.   A többiek már elindultak, szalad utánuk. És én továbblépek.

- Mi jut eszébe, ha azt mondom vers? - babakocsit toló fiatal nőt állítok meg.

- Mi jut eszembe?  József Attila, Petőfi, Ady - sorolja.

- Igen, de Ön szerint milyen egy jó vers?

- Szép. - mosolyog rám és indul tovább.

Körülnézek, a közeli parkban egy padon hajléktalannak tűnő férfi egy szendvics morzsáit söpri le az öléből. És én melléülök.

- Nem zavarom?

- Csak nyugodtan kedves, a pad mindenkié.

- Köszönöm.  Kérdezhetek valamit?

- Hát csak kérdezzen!

- Ön szerint mi a vers?

- A vers? Mikor mi. Nekem mostanában leginkább semmi. De volt idő, mikor szerettem.

- Milyen verseket szeretett?

- A szerelmes verseket. Azt hogy:  "A szerelembe -- mondják -- belehal, aki él. De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér." és " Az vagy nekem, mi testnek a kenyér"  A legszebb az, hogy " Áldalak búval, vigalommal...." Na de már nincs kit szeressek, nem kell a vers sem. - megdöbbenésemben eltérek a témától, beszélgetünk az életéről, a sorsról, aztán megköszönöm.

Következő próbálkozásaim megint sikertelennek bizonyulnak, úgy döntök bekopogtatok egy régi ismerősömhöz, úgyis itt lakik a közelben.

- Csókolom Rózsi néni!  Nem zavarom?

- Dehogy Juditkám, csak gyere! Már amúgy is hiányzott egy kis emberi szó, tudod, nemigen mozdulok ki, fájnak a lábaim, itt a lakásban még elbotorkálok, de már bevásárlást is a lányom intézi helyettem, de az meg mindig csak szalad, beszélni azt nem lehet vele, de hát megértem én, sok a gond, a munka, a gyerekek....miben jársz, mondjad, odateszek egy teát.

- Köszönöm, az jól fog esni, azért elég hűvös van odakint. Aztán nem is jutottam még sokra.

- Miben hát?- Kérdezősködök Rózsi néni.

-Azt akarom tudni, mit jelent az embereknek a vers.

- Micsoda bolondság ez! Mért nem ide jöttél hamarább! A versek! Tudok ám mesélni én is!

- Akkor meséljen, - nevetek - hadd okosodjam meg!

- Látod azt a könyvespolcot? Na azon mind versek vannak. Aztán így mikor a sok időmmel magam vagyok, csak leveszek egyet, beleülök abba a karosszékbe és lapozom. Ha meg akarod tudni, mi a vers, olvass verseket. Oda van az beleírva.

- És milyen verseket szeret legjobban olvasni Rózsi néni?

- Mindig azt amelyik éppen nekem szól. Olyan az, mint a biblia. Lapozni kell és megtalálni az éppen akkorra illőt.

- És mindig megtalálja Rózsi néni?

- Ha a Jóisten is úgy akarja, meg.

- Aztán melyik a legkedvesebb verse?

- A legkedvesebb?  - pillanatnyi révedés után - Lásd, neked azt is megmutatom. - és mosolyog. De nem a könyvespolchoz indul, hanem éjjeli szekrénykéje kis fiókját nyitja, és egy faládikából összehajtogatott megsárgult papírlapot vesz elő. Úgy nyújtja oda, mint aki attól fél, hogy az én kezemben porrá válik a kincse, s mégis akarja, hogy lássam. Óvatosan hajtogatom széjjel. A lapon piros virágú rózsalugas, színesceruzarajz, kusza betűk:

Anyámnak

Szeretem, mint a tűz.

hurrikán se fújhatja el,

de ha el is fújná,

értelme nem lenne,

mert a szeretet maradandó.

Árvíz sem moshatja le szívünkről.

Anyámnak a világon,

szerintem neki,

neki van a legnagyobb szíve!!!

Három piros felkiáltójel a végén. Meg kell mondjam, egy pillanatra homályosan láttam, de sikerült elűznöm egy mosollyal. 
- A lányok közül írta valamelyik?

- Nem...dehogy. Andris szerette a verseket, sokat szavalt is mielőtt 56-ban....ő írta ezt még anyánknak. Mióta anya meghalt, én őrzöm. - Ismertem Andris történetét, Rózsi néni öccse volt, 56-ban alig tíz éves. Egy eltévedt golyó... - ő odafent írja a verseit. Én meg ...keresem ma is minden versben. ...Tessék a teád.

- Köszönöm....és a többit is. - elkortyoljuk a teát, még udvariasan érdeklődöm a néni lányainak hogylétéről, az unokákról, aztán elköszönök. Úgy gondolom, még egy utolsó próbálkozás belefér a délutánba, hát megszólítok néhány embert, mire jön a néhány kitérő válasz.
Postai kézbesítő, egy középkorú nő, biciklit tol, oldalán súlyos táska.

- Tudom, sok a dolga, de adna nekem egy percet? Szeretnék kérdezni valamit:

- Legalább szusszanok egyet - mondja.

- Ön szerint mi a vers?

- A vers? Hát az egy csoda! Van egy ismerősöm is, aki ír, de bele kell ám abba halni, hogy miket! De a Petőfit, azt is nagyon szeretem ám!

- Értem. - mosolygok rá - és mi a jó a versben?

- Mindbe van valami. Az egyik ezér szép a másik amazér. Én azt hiszem a versben laknak az angyalok.

- Köszönöm. - mosolygok rá,- ezt most megjegyzem magamnak.

- Akkor minden jót! - mosolyog vissza - most már mennem kell, mert sose érek a végére.