Kértem régen s újból kérem vesd meg az ágyam
Kedves a mélyben! Lágyan öleljen s ifjui hévvel
csontkarod! Ajkad a számat többé el ne kerülje!
Hány ezer éve?! S hány ezer évre hogy itt maradásom
kínjait állom?! Látnom az arcod szemlehunyásom
vágyom. Vágyom a földbe a társad lenni ha engedsz...
Mondd ugye szenvedsz nélkülem ott lenn? Vesd meg az ágyam
meglásd nálam nincs odalent sem hűbb szeretőd ' !
Álmodban felsírtál az éjjel,
kezem a homlokodra tettem,
sóhajtottál, én is beleremegtem.
Ó én erős uram, tele konok hévvel!
Csak néztem, figyeltem arcod,
ahogy szemhéjad mögött a képek
peregnek, egymást hajtják vad remények
aztán elsímul minden: megnyerted harcod.
Ajkad sarkába mosoly ült,
elégedett volt és gyermeki -
nappal nem ilyenek arcod vonásai.
Ó, hogy szeretlek! lelkem lelkedbe merül.
Emlékszel-e az első csókra?
Egy kicsi szobában ültünk ketten,
bánatos voltam akkor épp nagyon,
a karodban mindent feledtem.
Emlékszem még a magas hóra,
az autód az úton elakadt,
órákig a kapuban topogtam
míg vártalak, s közben csak szakadt.
Emlékszel-e a nagy napunkra?
Az oldaladon fehérben álltam,
könnycseppek bújtak meg a szememben,
esküdet a szívembe zártam.
Emlékszem a Te szemedre,
bennük titokzatos fény ragyogott
amikor csendben megsúgtam Neked,
mily édes terhet hordozok.
Emlékszel? Szép volt az alkony,
bíborfénnyel bukott alá a nap,
a Balaton hűs vizéből néztük,
s élveztük a lágy hullámokat.
Emlékszem rá, hogy lázas voltál,
remegtél, ahogy borogattalak,
gyógyszerért rohantam el az éjben,
s féltem, míg magadra hagytalak.
Emlékszel? Álmatlan éjen
bámultunk eget, ezer csillagot,
egy éppen akkor bukott a mélybe
szabadon, már nem kapaszkodott.
Így engedted el Te is
tűnő napjait a földi létnek,
ajkad sarkában megbújt mosollyal
megadtad magad a sötétnek.
Most itt ülök fejfádnál,
szólok Hozzád, beszélgetünk,
hogy voltál, nekem ma is ajándék,
gyertya ég...együtt emlékezünk
.
vágy
Reggeli kávémmal iszlak magamba,
melegít a bársonybarna ölelés.
Titkon belebújsz minden gondolatba,
nappalomon vagy az aranysárga rés,
melyen át megérint szemed sugara,
s lelkem mélyére hatol a napsütés,
benne most fahéj a derű illata...
Majd könnyem lesz az acélszín fénytörés,
mert míg éjjel álmom őrzi az álmod
és a színek szemedben összecsapnak,
Te a tiszta égi hangokat várod,
és én hiába hazudnék magamnak,
magányba hull a szivárvány-szeretés,
magába húzza ködszürke feledés
.
halál
Sötét éjben fehér álom
szememre feketét fest,
a színeket, jajj nem látom,
és a kép többé nem ereszt.
A szobában fehér ágyon
fekszik fehér arcú beteg
fehér a fal, s a fájdalom
megölte már a fényeket.
Fehér a dalban sóhajom,
öleli fehér lelkedet,
sötét árny jő az ablakon
ágyad fölött már itt lebeg.
Fekete szárnyú Angyalom,
ó, hadd menjek én is Veled!
alkony
Bíborvörös festékkel fest
az égre a lemenő nap.
Míg tűzfényben fürdik az est,
lelkembe mélyzöld nyugalmat
ír a csend, már ne is keresd
benne a lángot, parazsat,
szerelmes szavadért nem esd
a vágy, elcsitult s hallgat.
Elsírt könnyeimet hát vesd
sötét kútjába a múltnak,
s életed egére ne fesd
sem mélyzöldnek, sem bíbornak
az emlékeket, s ne éleszd
a régit új pillanatnak.
Választok színt, talán kéket,
épp oly kéket, mint a szemed.
Festek vele most egy képet,
ezt adom majd oda Neked.
Kékkel festek, de nem eget,
nem is tengert, folyót, vizet,
nem hófödte magas hegyet,
bemázolom a szívemet.
Hideg szívem nézd a képen,
lásd meg magad a színében,
átszúrhatsz rajta egy nyilat...
érzed-e, hogy belenyilallt?
Folyik belőle kék vérem,
fesd pirosra, csak azt kérem.
virág
Virágot kaptam Tetőled,
olyat, mi sosem hervadhat,
lágyzöld szárra a Te kezed
simított lila szirmokat.
Sárga közepéből nevet,
kacag rám egy picinyke Nap,
könnyezni harmat-felleget
langykék szellővel ringattad.
Gyermeki ölelésedet
és aranyló mosolyodat
csente a lapra ecseted...
Fénylő szeretet-varázslat!
Megfestetted a lelkedet
szivárványszínű csodának.
fénykép
A pír arcodról elveszett.
Lásd, az a drapp pulóvered
sincs meg, és csak a képeket
nézegetve élesztgeted
homályos emlékeidet.
Könnyektől megfakult szemed
festené rá a színeket,
mind akik ott voltak veled,
füstsárga, szürke emberek,
valaha fontosak neked...
töredékesek a nevek.
Fények után kutat lelked...
narancsszín nevetésüket
egyszer tán mégis megleled.
Várok Rád, s a csendköd rámterül
csak várok Rád, és lelkemnek feszül:
a pillanat talán halva született,
de míg várok Rád - ott vagyok Veled.
Amig várok Rád, nem vagyok magam,
s a szó felett elveszett hatalmam,
bennem van a dal, még egy velem,
de én csak a dalban vagyok jelen,
és zeng, csöndben felzokog az estben:
várok, s nem találok, ...hisz nem is kerestem.
Szőke volt a búzatábla,s barna volt talán -
dalolt nekem, énekelt, csibész mosolyán
megcsúszott egy napsugár - hová lett neve?...
csak rohantunk, és kezemet fogta a keze.
Hajmeresztő hajkurászásokba
halnak a napszakok,
hol csöndet, hol hangot,
hol időt, - órákat, vagy percbe veszőt -
kergetünk. Hess!
Megcsinált békénknek feszülünk,
s ha ülünk egymással szemben
- tegnap még "mellett" volt az is -
már ott állnak lesben
a vádló gondolatok
hajkurászni valók, kimondhatatlanok.
Ébredő sárkány
a változás, amit nem vártunk,
észrevétlen férkőzött, furakodott, betört,
s az "így változz te!" szült ördögi kört
körénk, s a fényt
körön kívül felejtette!
Úgy láttalak meg tegnap téged
sivatagom délibábjaként,
mint homokba égetett létem
fölé rajzolt egyetlen reményt
Anyagtalan vágyból nemzetted,
szomjhozó nap az élet delén,
és"
gyémánt reményű szerelmed"
rámtalált, mint sötétre a fény
Felébredtem.....
talán az álom ébresztett,
talán a fiam zajtalan léte,
vagy egy égve hagyott
lámpa. Fénye mandinerből
az arcomra gurult....
Kint fácánkakas köszörülte
a torkát, majd csitult,
a dalokra várni kell még.
Szökésben van a nyár, szelek kergetik,
bujdokol az esőverte fák között,
Könnyben úszik a Nap, szivárvány
hártyája szemünkbe átöröklődött.
Itt ülök csendben a fa alatt.
"Vagyok, aki vagyok."
Járnak messze téli fagyok,
nyár-szavakat morzsolgatok,
meg egynéhány éhes szúnyogot
s vérfoltot hagyó jóllakottat.
Itt ülök, szúette vén padon,
- vagyok, aki voltam -
akár élve, akár holtan,
ki velem volt, az most hol van?
falevélben, hárssziromban
emlékek hullnak rám s hagyom.
Itt ülök, fölém a lomb terül,
- vagyok, aki leszek,
belakva földi testeket
hibázom s újra érkezek -
ibolyaszínű fénykezek
mérik a sorsot emberül.
Egyedül ülök a fa alatt,
- voltam, leszek, vagyok,
jött-ment induló vonatok
üzennek múltat, holnapot,
leszek, aki voltam - és ott
ültél a padon, láttalak.
/Balatonszárszó 2006. július /
Csertölgy virága
későn nyílik, Szent László
füve keserű.
Elszórja magját
a királyné gyertyája
csillaghúron peng.
Fehérmájvirág
s kéküstökű csormolya
nyarat búcsúztat.
Jerikói lonc
illatát nem kutatja
ifjú borostyán
megkorosodva
mégis féltőn neveli
ritka virágát
Rám hunyor-ít száz
ostorménbangitaszem
kékesfeketén.
szívemből fakadt
jajrózsa szívem alatt
érik s gyászba ér
Mátyus Attila:
Az én asszonyom
Szeretni engem, oly asszony akarjon,
kinek mindegy a világ.
Kinek éjében én vagyok az álom,
s méhében szűkölve ég a vágy.
Szeretni engem, oly asszony akarjon,
kit nem rettent a pokol.
Ki utánam jön szomjoltó csókjával,
ha a lázas átok átkarol.
Szeretni engem, oly asszony akarjon,
aki tudja, eltemet.
Ki érti lelkem ezeregy csodáját
s megvédi bennem, a gyermeket.
Vázsonyi Judit
Jánoska Alíz
/ Angyalom/
Tavasz tündére lépdel
a határtalan térben
nevetve siet a Nyár elébe
ecsetével színes képeket fest
a Nyár még várat magára
de már belefonja fényes
selymes copfját a
Tavasz illanó kezébe
Ketten együtt érlelik
a születendő szépet
s majd eggyé olvadva
izzanak az Őszben
az Ősz, bozontos apó
reggelente már
hullongó színes
leveleket seper
a lét kavalkádját
tálcán nyújtja a
Télnek, ki hideg kezével
mindent jéggé dermeszt
Szeretnék újra gyermek lenni,
Nagymamával a városba menni,
Köszönni minden idegennek,
S örülni, ha néha visszaköszönnek.
Szeretnék újra gyermek lenni,
Pincébe, kertbe, padlásra lesni,
Kutatni nagy titkok után,
Üzent-e régről a nagyapám.
Szeretnék gyermek lenni újra,
Lépcsőnk korlátján lecsúszva
Rohanni eléd, ha jössz apám,
S haragodat egy kicsit se bánnám.
Szeretnék gyermek lenni újra,
Otthon , anyám, öledbe bújva
Hallgatni esti éneket,
S megszámolni a szívverésedet.
