lira

Dübörög a rockzene a házban. A szatyrokat a konyha pultjára ejtem és állok önmagamat figyelve, vajon hány másodpercig bírom ki szó nélkül ezt a hangzavart. Kettő...három...de már indulok is a szobája felé
- Kisfiam! Itthon vagyok! - üvöltöm túl a dobszólót. Az ifjú egy laza mozdulattal lejjebb tekeri a hangerőt...szerintem nem működik
- Még! Szétrobban a fejem, ha nem halkítod le!
- Ez egyáltalán nem hangos! - néz rám szemrehányóan, de azért mégegyszer odanyúl. Becsukom az ajtót, nem akarok veszekedni. Egy darabig vagyunk. Én kint, ő bent az általa zenének nevezett centrumában,...érzem, ahogy tombol...a gitár már duplán szól, az egyik fele időnként elakad, de aztán újúlt erővel veszi fel a ritmust. Mert az van...vad és brutális. Vadul és brutálisan hámozom a krumplit, ellene feszülök az ütemnek, nem hagyom, hogy a hatalmába kerítsen. Egyszercsak elhallgat az egész..mintha elvágták volna...nem, nem késsel, vagy ollóval, ehhez legalábbis fejsze kellett. Dübörög a csend. Aztán kivágódik a szobaajtó. Fülre szorított mobiltelefonnal kedvező térerőbe ront...a démonoknak nyoma sincs az ábrázatán.
- Igen...én vagyok, tessék.
- .....
-Nem, délelőtt nem jó, akkor dolgozom.
- ........
- Rendben, holnap délután ott leszek.Viszontlátásra - elégedett mosoly terül el az arcán.
- Mi volt ez? - kérdezem - és mi az, hogy dolgozol? Tudtommal még iskolába jársz!
- Nem mindegy Neked? - hangzik flegmán felelet helyett.
- Nem, nem mindegy! Ki hívott, és mért?
- Csak egy számítógépet kell rendbetenni.
- Mért Neked? Nem vagy Te szerelő!
- Meg tudom csinálni!
- De kinek, minek?
- Minek! Pénzért! Valakinek! - nem tudom, mit akarok mondani...hogy ez tilos...és mi van, ha mégsem tudja megcsinálni, vagy elront valamit...de kezd magával...mit is?
- Minek neked pénz? - na most hülyeséget kérdeztem, azt tudom...
- Nem adtok eleget! - ez vád volt. Egyenesen bele a képembe. Közben már csukódik is a szoba ajtaja, és újra remeg a ház.
- Hé! Vegyél vissza! - sikoltom...meghallotta. Később átvált, számítógépes játék hangjai szűrődnek ki...puskalővések...rohanó léptek...halálsikoly. Bemenni nincs kedvem. Hazaérkeznek a kisebbek is edzésről, zeneóráról. Némi veszekedés, panaszok, élmények, számonkérés...
- A Pisti ellökött a napköziben!
- Holnap elmarad a zeneóra. A nyelvtanom négyes lett.
- Kész a leckétek? Menj moss kezet! Te is, aztán teríts meg légyszives! - este, vacsora, béke, TV, nem TV, fürdés, lassú csitulás. Az aprónép ágyban, de még pisilni kell, szomjas vagyok, ülj ide...ülök. Símogatás, hátvakarás, jóéjtpuszi. Nagy levegő, mosogatás. Őnála is csend, a TV halkan szól. Ez jó. Kijön, köröz a konyhában, visszamegy...aztán újra. Valami nem stimmel. Iszik...végigsimít a hátamon...és eltűnik. Befejezem a moogatást, a szobája ajtajához lépek. Látom, hogy ül az ágyán gondolkodó pózban..."nem szokott gondolkodni" -fut át az agyamon. Melléülök. Szenvedő képpel néz rám.
- Na, mi van?
- Kirúgott! Más kell neki. - komolyan bólintok, megértően végigsimítok a karján...és tudom, hogy holnap újra dübörög.

A bánat éve is elmúlik egyszer,
szólnak hozzád ezren ezerszer,
a szeretet a szívedre hajol
s a múlt is szelídebben karol.

Sikolyokat kóstolva jutunk a végtelenbe
sósat, keserűt is magunkba nyelve
édesbe nyalintva, savanyúra fanyarítva...
jövőt a múltra kanyarítva.
mindíg ugyanoda és mégis máshova.