...
Körmeim alól kipiszkált
foszlányokkal,
rojtosra rágott
ajakkal,
rémülő hajszálaim
ál-fonott tincsei közt
temető-kapuk
felé tartok…
Zörög az út, mintha
rozsdabarna, rút
levelekkel,
megholt idő
aszott tetemével
leszórták volna,
vagy csak szemfedél
ez a földön.
Bogarászom a neveket
a márvány lapokon,
a keresztek
rothadó árnyán,
mintha ó-meséket
hajtanék, magyarázatot,
hogy hol vannak…
hová lettek…
És látom, hogy a bokrok
alól szemek merednek,
csontszínű ajkak
rebegnek
hallhatatlan imát.
S ahogy messzire nézek...
már látom, az
útnak vége.
Rémülő hajszálaid
ál-fonott tincsei közt
temető-kapuk
rácsa mögé látok
...számomra
homályos betűk, nevek
idegen keresztek
csak állok...
s némán vágyom
a rozsdás levelek
helyére tenni
virágot..
neked intsenek
nem kell
a jövő távolát
meglátnod.
...
Ruhám megszaggatva,
tajtékzó homlokkal,
lázasan, dühödten,
szétfröcsögő nyállal
üvöltöttem:
Nincs Isten!
Nincs Isten!
- és a sárba henteregtem.
Könnyem, vérem,
nyálam, verejtékem
itta a mocskot!
Nem akartam hallani
a Hangot,
mi fülembe súgott!
De mondta!
Akkor is, Újra!
Lelkembe mart
a súlya!
Isten van kőben!
Isten van fában!
Isten élőben!
Isten halálban!
....s rám talált
a sárban.
Adtad őt, Istenem, ne vedd el!
Boldogok vagyunk terheinkkel.
Annyi mindenre megtanított,
semmit el nem vett, ő csak adott.
Lakaton, mit ajkára tettél,
bénaságon, mit megengedtél,
szemevilágán, mi elveszett,
utat tört, s az hozzánkvezetett.
Hozott könnyet, mosolyt és reményt,
a türelmet plántálta belénk,
tudom, megvan már néki a hely,
és számunkra telve e kehely,
fenékig ürítjük, hogyha kell...
de adtad őt, ...kérlek, ne vedd el!
