lira

Ne sírj!

Szonett újra

mind távolabb vagy  időben és térben

úgy rémlik feletted száz halálos vész

aggódva áldalak éji órán ébren

hiányod megszépít s glóriázni kész

erénnyé csiszolja unt gesztusaid

míg magamnak ily értetlenül vágylak

a sértett perc rám már hiába kacsint

mint apró gyermekemet ringatnálak

és előre megbocsátom hogy holnap

szádon a szó bárgyú gúnynak fészke lesz

látva csillaggá minősített holdat

nem számít hogy messzeségből kerekebb

csak érints meg titokban én majd hagyom

s bevésem hogy elfogyva is akarom

Az ősz ócska képe

Ne taníts engem hűvös észre,

gerincembe verj szögeket!

Torra gyűjtsek, vagy temetésre?

Aggyal és szívvel se keresd,

nem fogod fel, csak ócska képemet

Dübörög

Dübörög a rockzene a házban. A szatyrokat a konyha pultjára ejtem és állok. Vajon hány másodpercig bírom ki szó nélkül ezt a hangzavart. Kettő...három...de már indulok is a szobája felé
- Kisfiam! Itthon vagyok! - üvöltöm túl a dobszólót. Az ifjú egy laza mozdulattal lejjebb tekeri a hangerőt - szerintem nem működik.
- Még! Szétrobban a fejem, ha nem halkítod le!
- Ez egyáltalán nem hangos! - néz rám szemrehányóan, de azért még egyszer odanyúl. Becsukom az ajtót, nem akarok veszekedni. Egy darabig vagyunk. Én kint, ő bent az általa zenének nevezett centrumában. Érzem, ahogy tombol, a gitár már duplán szól, az egyik fele időnként elakad, de aztán újúlt erővel veszi fel a ritmust. Mert az van. Vad és brutális. Vadul és brutálisan hámozom a krumplit, ellene feszülök az ütemnek, nem hagyom, hogy a hatalmába kerítsen. Egyszer csak elhallgat az egész, mintha elvágták volna. Nem, nem késsel, vagy ollóval, ehhez legalábbis fejsze kellett. Dübörög a csend. Aztán kivágódik a szobaajtó, és ő fülre szorított mobiltelefonnal kedvező térerőbe ront. A démonoknak nyoma sincs az ábrázatán.
- Igen...én vagyok, tessék.
- .....
-Nem, délelőtt nem jó, akkor dolgozom.
- ........
- Rendben, holnap délután ott leszek. Viszontlátásra - elégedett mosoly terül el az arcán.
- Mi volt ez? - kérdezem - és mi az, hogy dolgozol? Tudtommal még iskolába jársz!
- Nem mindegy neked? - hangzik flegmán felelet helyett.
- Nem, nem mindegy! Ki hívott, és mért?
- Csak egy számítógépet kell rendbetenni.
- Mért neked? Nem vagy te szerelő!
- Meg tudom csinálni!
- De kinek, minek?
- Minek!?  Pénzért! Valakinek! - nem tudom, mit akarok mondani. Hogy ez tilos...és mi van, ha mégsem tudja megcsinálni, vagy elront valamit? De kezd magával. Mit is?
- Minek neked pénz? - na, most hülyeséget kérdeztem, azt tudom...
- Nem adtok eleget! - ez vád volt. Egyenesen bele a képembe. Közben már csukódik is a szoba ajtaja, és újra remeg a ház.
- Hé! Vegyél vissza! - sikoltom. Meghallotta.

Később átvált, számítógépes játék hangjai szűrődnek ki, lövések, rohanó léptek, halálsikoly. Bemenni nincs kedvem.

Hazaérkeznek a kisebbek is edzésről, zeneóráról. Némi veszekedés, panaszok, élmények, számonkérés.
- A Pisti ellökött a napköziben!
- Holnap elmarad a zeneóra. A nyelvtanom négyes lett.

Aztán:
- Kész a leckétek? Menj moss kezet! Te is, teríts meg légyszíves!  - este, vacsora, béke, TV, nem TV, fürdés, lassú csitulás. Az aprónép ágyban, de még pisilni kell, szomjas vagyok, ülj ide. Ülök. Símogatás, hátvakarás, jóéjtpuszi. Nagy levegő, mosogatás. Őnála is csend, a TV halkan szól. Ez jó. Kijön, köröz a konyhában, visszamegy. Aztán újra. Valami nem stimmel. Iszik. Végigsimít a hátamon és eltűnik. Befejezem a mosogatást, a szobája ajtajához lépek. Látom, hogy ül az ágyán gondolkodó pózban. "Nem szokott gondolkodni" -fut át az agyamon. Szégyellem magam.  Melléülök. Szenvedő képpel néz rám.
- Na, mi van?
- Kirúgott! Más kell neki. - csak bólintok, megsimítom az arcát, és tudom, hogy holnap újra dübörög.

Aus: Der Teppich des Lebens /Stefan George/

Ich forschte bleichen eifers nach dem horte

Nach strofen drinnen tiefste kümmerniss
Und dinge rollten dumpf und ungewiss -
Da trat ein nackter engel durch die pforte:

Entgegen trug er dem versenkten sinn
Der reichsten blumen last und nicht geringer
Als mandelblüten waren seine finger
Und rosen rosen waren um sein kinn.

Auf seinem haupte keine krone ragte
Und seine stimme fast der meinen glich:
Das schöne leben sendet mich an dich
Als boten: während er dies lächelnd sagte

Entfielen ihm die lilien und mimosen -
Und als ich sie zu heben mich gebückt
Da kniet auch ER • ich badete beglückt
Mein ganzes antlitz in den frischen rosen.

Az élet szövete c ciklusból

Lázas imától vártam menedéket,

lelkem kínban, és elmém zaklatott,

homályomban létem már zsibbadott,

mikor az angyal meztelen belépett.

Az ész, hogy felérje, olyan parány

e virágtengert nem is lehetett,

ujjai: mandulavirágzás sem szebb,

s rózsák, rózsák nyíltak drága ajakán.

Fején nem viselt koronát, sem éket,

és  hangja szinte olyan, mint enyém,

míg szólt, sugárzott mosolya felém:

A csodás élet küldött engem néked.

Liliomok hulltak róla, s mimózák,

és amint én értük nyúltam, velem

már ott térdelt Ő • Benne fürdettem

arcom, s rózsák daloltak örömódát.

Ivan Angeli: /ohne titel/

Wäre ich Gott,
würde icht nichts
anders machen:
Ich würde zu einer 
Tasse Apfeltee
meine Freudin Schlange
einladen.

/cím nélkül/ 1

Ha én lennék Isten,

talán nem tennék

másként semmit:

egy csésze almateára

kígyó-barátnőmet

meghívnám.

/cím nélkül/ 2.

Ha az Isten én lennék,

nem tennék talán

semmit másként:

meghívnám

egy csésze almateára

barátnőmet a kígyót.

Még van

Még van lélegzetem.
Szívem dobbanásai
kitörnek az akadozó csendből.
Feszülten figyelem
- néha megállni készülődik és pihen -,

de helyből ugorja át a kihagyást

az akarás - megtartani Téged -

erőnek erejével üt...
Elhalasztom az utazást

Éjeken újraálmodni tiszta érzést

a mindig egyszerűt
hogy életre- leheljelek, élek,

mennyből és pokolból kiszakított,

tépett, karcos képek,
hogy szépre színesedjenek,
kiloplak pillanatokból
Neked s magamnak

épnek, egésznek.

Fejtetőn

Esik

a hó.

Szakad, szikrázva temet,

fehér csipkét, lepedőt, majd bundát vet egy kéz

a szürke világra, hátha megtisztul.

Csak hull.

Finoman, lágyan takar.
Milyen hamar felöltöztette gyermekét az ég!

Meddig véd vajon e hófehér feloldozás?
Ha elindulok,

nyomokat hagyok, bármilyen óvatosan lépek.

A bűntelenre égett bélyeg.
Csak toporgok,

miközben hajt egy hang,
hív egy szó,

és esik,
Esik a

hó!

Jelenés előtt

sorsában sodródik sorstalanul

méreg az ember korcs isten mérge a földnek

hol szégyentelen a szégyene is

korhely idő nyomorból bőség bőség megnyomorít

víz nem elég tűz nem elég

Jézushoz engedni gyermekeit

tépi a láncát szörnyeteg lélek lelkesedik

A vén Verona

Faluvégről, mikor a vén Verona

hajnalban a boltig becsoszog

síma haja kéken köszön és sárgán

a lámpát tartó villanyoszlopok.

Verona bőre egyre-mind sötétebb,

árnyékokat vetnek rajt' a ráncok,

szép jó reggelt kíván, ahogy belép

szélesedik arcán a nevető-árok.

Nyomában diszkréten kacsáz alig-

penészes levendulaillat,

két zsemlét rak zacskóba a gyereknek

hitelbe, s epres joghurtot is kap.

"Ekkorából csináltam ekkorát ám!"

mutatja karjával s közben ring,

ágaskodik is szelíden Verona,

míg negyven évnyire visszatekint.

"Mindig behozom, és nem loptam sose!

És mindenki tudja rólam itt,

nincs az a pénz, hogy a cigány Verona

eldobja - Nem a! - beteg gyermekit!"

"Egy doboz cigit, Kriszi úrfi..." szól még,

és nyakát a beste behúzza,

- Cigi nincs hitelbe! - " Na, hiszen, hát

csak délutánig..." s nem tágít Verona.

"Megjön a nyugdíj, a segély is máma,

egy doboz cigi...semmi neked!

Küldöm az uramat úgyis délután,

hogy megjárassa a gyereket."

A vén Verona hazafelé csoszog

zsemlével, joghurttal napra nap.

"Csak jó ez a Kriszi úrfi ( füstölög )

nagy néha cigarettát is ad"

Félálom

Pireneusok hófödte ormán állok,

onnan nézem e rusnya világot,

kiáltok:

Szórom, köpködöm az átkot!

Óraketyegés...forró nyáréjszaka.

Mégis fázom, takaróm lecsúszva.

Fordulok.

Mielőtt visszatérnek a gonosz álmok,

gondolatban mindeneket áldok.

Csak jöjjön el

Fényérzékeny (ez a) történet, jobb szépnek és gazdagnak lenni,

két félidő (van) a pokolban.

Szeressük egymást gyerekek csókkal és körömmel

Kelj fel Jancsi, nem vagyok a barátod!

(Kié) a bőr amelyben élek?

A bárányok hallgatnak, a gólyák mindig visszatérnek

Sose halunk meg,(de) a lovakat lelövik, ugye?

Európa messze van

Törvénytelen a burzsoázia diszkrét bája

Ilyen az élet: Valami Amerika

Arccal a földnek haggyál lógva Vászka!

Nincsen nekem vágyam semmi

( csak jöjjön el )

A másik ember iránti féltés diadala

Gyermek - lánc - ...

Amíg a könnyű esti szélben

ejtőernyői szabadon birokra kelnek,

- lenni, vagy nem lenni: férfi-küzdelem -

csendesen, láthatatlanul,

egy vékony

gyökérszálon alul

a pitypang

őrzi rab gyermekét,

néki elébb

életet

ad.

Csak fésüld meg.../apokalipszis/

A végtelen a végesben nyilatkozik meg.

Pusztul az élet, milliárdnyi végre szakad.

Élet-koszorú.

Végül mi marad? Végül mi marad?

A végtelen a végesben nyilatkozik meg.

Lélek a tettbe nem ragad.

Ne légy szomorú!

Csak fésüld meg hófehér hajad!

Szerelem másként

Az éjjel nem aludtunk megint.

Munka tartott ébren, nem a vágyaink.

- Csak a munka, mely sohasem várhat -

gombaérés hozta álmatlan éjszakánkat.

Ketten maradtunk szedni, s hiába

gyanakszom  pollenallergiára

- mondd, hogy hagyjalak magadra, Kedves? -

Téged minden munka megkeres.

Szedtük, mértük, a hűtőház már tele,

a rekeszeknek sem maradt ürese,

- s hogy a sok gomba hol talál vevőt,

megválaszolja tán a reggel, vagy a délelőtt.

Ágyba zuhantunk az éj közepére,

hogy igényt tartsunk még az álmunk felére,

s nem számolta egyőnk sem a bárányokat,

azt sem mondtuk egymásnak: Szép álmokat!

De az éjjel nem aludtunk megint.

Nem érdemeltük az allergiám szerint.

Az ágyban csak köhögtem, fuldokoltam,

tenyeredbe bújtam félig halottan.

- Nem megyek többé a közelébe! -

hányszor megfogadtam már.

S tudom, magadban Te is fogadkoztál.....

De elmúlik a köhögésem, újra nő a gomba,

és beállok melléd a kijelölt soromba.

1999.

Kőangyal

Kertben kőmozi

elkopott megjelenés

kábult karizma

angyallá lett kő

földhözragadt menyország

emberi lépték

/fotó: Ferkai Tibor/

José-Maria de Heredia "A hódítók" c verse

Les conquérants (Francia)

Comme un vol de gerfauts hors du charnier natal,

Fatigués de porter leurs misères hautaines,

De Palos de Moguer, routiers et capitaines

Partaient, ivres d'un rêve héroïque et brutal.

Ils allaient conquérir le fabuleux métal

Que Cipango műrit dans ses mines lointaines,

Et les vents alizés inclinaient leurs antennes

Aux bords mystérieux du monde Occidental.

Chaque soir, espérant des lendemains épiques,

L'azur phosphorescent de la mer des Tropiques

Enchantait leur sommeil d'un mirage doré ;

Ou penchés à l'avant des blanches caravelles,

Ils regardaient monter en un ciel ignoré

Du fond de l'Océan des étoiles nouvelles.

Akár a sólymok, ha hegyek felé szállnak,

- Palosban fájt a nyomor s az alázat kín-

brutális álom zúzta  szét a napi rutint,

s vad mámorban matrózok, kapitányok.

A dús ércben hittek, az éji bányák mélyén

amit Cipangu saját sebeiből régóta kiokád,

passzátszelek hajtottak szívet, és vitorlát,

ott jártak ők a nyugat titkos szélén.

Remélték, hogy meghallják a holnap szavát.

Álomba ringató, aranyló délibáb

trópusi tengerben foszforeszkált.

Vagy a hófehér hajó orrában bámultak,

idegen vizekből ismeretlen égre -  sosem várt -

fényesen ragyogó új csillagok hulltak.

Kiszera

Az elkinlalt  ménerletek mind mánnyá lettek,
a hamza érzsényhez számsinos mixilámrippeket
doszt a Te bünéd prizálja vicsulva a nyémbe
és a kénybelésre szinyott legő,
a  gyühántástimokat ennyejégje.
Így reslik  ummikká az alász igmat?
A vicsédbe últ "ne gyílj!" mén lol., hogy ne gyíljak?!
- míg egy tyüppen ligyangott tart, hanyongod
a pledulám, s homernod vagyok -
Még uverod?
Mert bikom nem vanc az, ami lenrem!

- junkra sem kéldem -
csinnem ungom túl kölbe mirál,

ernyuntam szomony éfmon viszál: gajd és féng.

béled-e  "Ne prinj még!"?

Avagy

Mihántor kidembel serented a zalujd

Pityusán lekonál, balomik tapakuld.

Kacserint ziptalan, derimolás börint,

bányerolnék gizom sugim kilámöfind.

Herinálsz? Kurámbli csezmug ványis bila!

Kecnevárton zimbél kamedli gyirtina.

Becsikszom rángolós katlinádik sevarc,

szignefitol durok szelender skinylemac.

Zulungér, csermi szom tokminyáron ángok,

hejle büköly szingán pisángős lemárnog.

Zsalok bém! Zsalok bém! Lyüvesztve szitmulok!

Kérnyovászos gyippan szoblakol s ig minyok.

Kiszera méra rébuszok

Az elhasznált lélegzetek mind múlttá lettek,
a lassú égéshez szükséges oxigéncseppeket
most a Te tüdőd préseli zihálva a számba,
és a létezésre kapott idő,
a  születésnapokat összevárja.
Így válik ünneppé az egész élet?
A szemedbe írt "ne félj!" hol van, hogy ne féljek?!
Míg egy cseppnyi meleget tart, tenyered
a takaróm, s otthonod vagyok.
Még akarod?
Mert nekem nem nyolc az, ami három!

- hatra sem váltom -
Szánnom magam túl sokba kerül,

alattam dupla háló feszül: föld és ég.

Mondod -e  "Ne menj még!"?